Olyan tizenhárom éves lehettem, amikor Kolozsváron beindult a táncház. Pont abban a korban kapott el, amikor az ember bevágódik az életbe. Lehet, hogy más körülmények között a diszkóba kezdtem volna járni, de számomra adott volt a táncház. Amolyan családi fátumnak köszönhettem ezt is, mint sok minden mást. A kolozsvári táncház egyik, talán legelső forrása tömbházlakásunkban eredt, ahol édesapám, Ádám és a bátyám, Árpi a széki sűrű tempót próbálgatták, elnyűtt magnófelvételekre, és ahol a bátyám néha osztálytársaival kerülgette az autentikus népzenét, furulyával, vonóshangszerekkel, mutáló énekhanggal. A szeku már a táncház születésének első pillanataiban felkapta a fejét, mint ahogyan az az 1977 március 2-án keltezett 103/NG/17012/87-es iktatószámú ügynöki jelentésből kiderül.

[...] A [megfigyelt, azaz Könczei Ádám] aktuális elfoglaltságai iránt érdeklődve a forrás megtudta, hogy az édesapa irányításával a fiatal KONCZEI, a zeneiskola tizenegyedikes tanulója egy táncház megalapítására készül [román nyelvhasználatban: casă de dans, şezătoare], ahol Szék táncait, zenéjét és viseletét fogják felhasználni. A táncház szervezésének a célja, hogy a fiatalok megismerjék és gyakorolják az eltűnőfélben levő szokásokat, másrészt, hogy alkalmat teremtsenek a magyar nemzetiségű fiatalok számára arra, hogy periódikusan összegyűljenek és együtt szórakozzanak. Fiú és apja szervezési kérdésekben tapasztalatcsere céljából felvették a kapcsolatot a budapesti „széki táncház” [„Casa de dans – Sic”] tagjaival. […] KONCZEI Adam kiszállt Székre, ahol magnetofonfelvételt késztett, hogy autentikus illusztrációként használhassa.
Minden este apa és fia otthon gyakorolják ezeket a táncokat, azért hogy annyira elsajátítsák, hogy másokat is taníthassanak.
Ezt a táncházat a tavasszal, nyáron szeretnék beindítani, a lehetőségek függvényében. Az animátor a fiatal KONCZEI lesz. […]

Kolozsvár-Napoca 28.02.77 BIRO FERENC

AZ ELSŐ JELENTÉS A TÁNCHÁZRÓL ÉDESAPÁM DOSSZIÉJÁBAN

Nem volt könnyű dolgom nekem, aki épp a szabad életet kezdtem volna ízlelgetni, miközben édesapám és a bátyám alapítói mivoltukból fakadó súlyos és állandó jelenlétükkel meglehetősen akadályoztak ebben a foglalatosságomban. Csak akkor lélegeztem fel némiképp, amikor két év múlva a bátyámat elvitték katonának. Nem tudom elfelejteni azt a kaján örömöt, amit a bátyám arckifejezését látva éreztem, amikor leszerelése után valaki megkérdezte tőle, „ugye, te a Csilla tesvére vagy?” Kamaszodó hangulataimat az sem zavarta különösképpen, hogy édesapám a kezdeti lázas szervezés időszaka után lassan-lassan kezdett kevesebb időt tölteni a táncházban. Akkoriban nem tudtam arról, hogy a szeku megfenyegette – ezúttal a táncházszervezés miatt – és azt sem fogtam fel kellőképpen, hogy édesapám háttérbe szorulása összefüggött azzal, hogy a rendszer elkezdte beszippantani a táncházat. Persze, mielőtt aztán véglegesen betiltotta volna.

A hatalom nem ismerte a táncház fogalmát

A szekusok eleinte nem tudtak mit kezdeni a táncházzal. Nem tudták, mit kezdjenek azzal, hogy létrejötte nem fűződött felsőbb utasításhoz, hogy kezdeményezői nem voltak a bevett kulturális és/vagy más állami intézmények pozícióban levő képviselői, és azzal, hogy nem hasonlított semmihez, amit a hetvenes-nyolcvanas évek hivatalos szótára tartalmazott volna. Az 1981 április 9-én a Korunk szerkesztőségében megrendezett „szakmai beszélgetés”-ről írott informátori jelentések is erről számolnak be. (A korunkos megbeszélésről két ügynök „krónikája” is belekerült édesapám dossziéjába. A harmadik, ezúttal publikus krónika a Művelődésben jelent meg, „Táncházasok az asztal körül” címmel, Horváth Arany összeállításában. Az informátori jelentésekből alább idézett passzusokat azonban hiába keresnénk a Művelődésben. Úgy látszik, az ügynöki jelentésekben az újságírók furcsa módon jobban élhettek a szólásszabadság lehetőségével, mint a sajtóban.)

Különösen a dési és a nagyváradi táncházasok panaszkodtak keserűen arról, hogy a kulturális fórumok nem értik, miről van szó, nem akarnak ilyesmit elfogadni, minden olyan mozgást, ami ebbe az irányba történik, betiltanak, annak alapján, hogy a „táncház” fogalma nem szerepel a fentről kapott utasítások között, és ebben az értelemben nincs mit keresnie a művelődési formák és eszközök tárában.
(Részlet az „ADAM” fedőnevű ügynök 1981.04.09-én keltezett jelentéséből. K. Á. 2873. sz. megfigyelési dossziéja, 98. old.)

(„Mai ales cei de la Dej şi Oradea au spus cu amărăciune că forurile de cultura nu inţeleg depre ce este vorbă, nu vrea să admită aşa ceva, interzic orice miscare in directia aceasta pe baza aceea că noţiunea „casa de dans” nu figurează intre instructiunile primite de sus, şi in acest sens nu are ce căuta in formele şi mijloacele de culturalizare.”)

[A megbeszélésen] általánosan a következő problémák vetődtek fel: nehezen lehet támogató fórumokat találni, mivel a KISZ szervezetek tánccsoportokat akarnak, és nem klubtevékenységeket…
(Részlet az „CONSTANTINESCU” fedőnevű ügynök 1981.04.07-én keltezett jelentéséből. K. Á. 2873. sz. megfigyelési dossziéja, 95. old.)

(În general problemele ridicate au fost: greutăţile găsirii unor foruri susţinători, deoarece organizaţiile UTC vor formaţii, nu activităţi de club…)

Mivel a táncház civil kezdeményezésre jött létre, a hatóságok igazából sem megérteni, sem elfogadni nem akarták. Mindvégig a két „végső megoldás” között vacilláltak: hol be akarták tiltani, hol át akarták pofozni a bevett hivatalos intézményrendszer képére. A szervek kezdeti tanácstalanságára utal az ügynöki jelentések változó szóhasználata, akik abbéli igyekezetükben, hogy tartótisztjeikkel megértessék, mi is az a táncház, a kifejezés tükörfordítása mellett különböző a kor nyelvezetében használatos fogalmakkal próbálkoztak: hol egyszerűen úgy emlegették, hogy táncház [„Casa de dansuri”], vagy széki táncház [„Casa de dansuri sicane”], hol úgy, mint fiatal magyarok köre, [„cerc al tinerilor maghiari”], vagy tánckör – Szék [„cercul de dans – Sic”], hol, mint csoport [„formaţiune”], de úgy is, mint kaláka [şezătoare] vagy a falu hórája [Hora Satului]. Az informátorok olykor még a szakértői szerepbe is belekerültek, akik jelentéseikben a táncház definíciójával próbálkoztak:

… a Táncház-jelenség (a falu hórája), amelyik különböző formákban (szakszervezeti ifjúsági klubokhoz, vagy kultúrházakhoz tartozva) Erdély több városában elterjedt.
(Részlet az „CONSTANTINESCU” fedőnevű ügynök 1981.04.07-én keltezett jelentéséből. K. Á. 2873. sz. megfigyelési dossziéja, 95 old.)

Ez a táncmozgalom a Kolozs megyei Székről indult, ahol hagyomány, hogy a fiataloknak van egy külön házuk, amelyik csak tánccal eltöltött összejövetelekre szolgál. Néhány magyarországi folklorista ezt a szokást tanulmányozván a Magyar Népköztársaságban is létrehozott táncházakat, és később a táncház egy mozgalommá változott, amelynek a következő a célja: hogy megtanítsák a fiatalokat, hogy kizárólag népzenére kizárólag táncoljanak, vagy az illető régióból valót – a Székelyföldről, a Bánátból, a Mezőségről, a Szilágyságból – vagy más régiókból. Ugyanakkor a tánc autentikusságáról van itt szó, abban az értelemben, hogy helyesen kell énekelni és táncolni.
(Részlet az „ADAM” fedőnevű ügynök 1981.04.09-én keltezett jelentéséből. K. Á. 2873. sz. megfigyelési dossziéja, 98. old.)

(Această miscare a dansului a pornit din comuna Sic, jud. Cluj unde este o tradiţie că tinerii au o casă separată, care este destinată numai adunărilor impletate cu dans. Unii folclorişti din Ungaria studiind acest obicei au făcut şi un RPU nişte case de dans, şi cu timpul casa de dans a devenit o mişcare, care are următorul scop: a învăţa pe tineri să danseze numai pe muzică populară numai dansuri populare, fie din regiunea respectivă – Seciuimea, Banat, Cîmpia Transilvaniei, Sălajul – fie din alte regiuni. Totodată este vorba de autenticitatea dansului, în sensul că trebuie cintat şi dansat corect.)

Hogy kik és milyen mértékben tudták az apparátust befolyásolni, az még a jövő kérdése, mindenesetre az már kiderült: amíg mi buliztunk – a monostori táncházban, a Vasas klubban, tömbházlakásokban, a síneken útban Királyfalvára, és ki tudja még hol -, a szeku nem pihent. Ügynökhálózatot épített be, jelentéseket tanulmányozott, elemzett, tanácskozott, akcióterveket alakított ki.

A oo14676 számú követési jegyzőkönyvet ezelőtt tizennyolc évvel, 1989 július 25-én állította ki a kolozsvári szeku követéssel foglalkozó alegysége (Serviciul „F”, azaz „Filaj”). A jegyzőkönyv négy percet rögzít az életemből.

JELENTÉS:
a nevezett KONCZEI CSILLA-n, konspiratív „KATI”-n végrehajtott műveleti követést illetően az 1989.o7.25-i napon, 12,5o órától 13,18 óráig. Válaszul a oo14676-as sz. 1989.o7.25-i telefonos értesítésre, amelyben kéri annak a megállapítását, hogy a KATI objektum kapcsolatra lépett azon személyekkel, akik egy barna színű Lada Combi gépkocsival utaznak, a következőket közöljük:
„KATI” objektum a következő személyi jegyek alapján lett felismerve és követés alá vetve:
„KATI” OB. SZEMÉLYI JEGYEI: – 28-33 éves korú, közepes termet, testének alakzata átlagos, világos bőr, sötét gesztenyeszínű haj, látószemüveget visel.
AZ OBJEKTUM TEVÉKENYSÉGE
13,14 órakor „KATI” a Libertăţii téren [a Szabadság, azaz a Főtéren] található parkolóban lett meglátva egy világos barna színű DV – 5126 (H) számú Lada Combi gépkocsi mellett. Itt két férfival és két nővel beszélgetett 13,18-ig, amikor szétváltak.
„KATI” OB. egy szakállas férfivel együtt a Libertăţii teret a Március 6. [Szentegyház u.] felé mentek, a Lada gépkocsi pedig egy férfivel és két nővel együtt a Libertăţii téren keresztül az Universităţii [Egyetem] utcába távoztak.
A követés befejeződött.

Az egység főnöke
IENEI MIHAI alezredes

A KÖVETÉSI JEGYZŐKÖNYV

A követési jelentés, mint mestermű
A jegyzőkönyvben még 1989-ben is „Katinak” szólítanak, bár akkoriban már két éve meg volt a második konspiratív nevem, a „Simina”. Úgy látszik, az I/B Belföldi Hírszerző Igazgatóság ezt nem óhajtotta megosztani a követési egységgel. Az engem követő „dolgozó” még a valós identitásommal sem lehetett tisztában, a személyi leírás stílusa legalábbis arról árulkodik, hogy „missziója” alkalmával láthatott először. Az életkoromat is meglehetősen rosszul saccolta meg: 1989-ben éppen 26 éves voltam, és nem 28-33 között.

Magam elé képzelem P.N.-t, aki a jegyzőkönyvet „szerkesztette”, bár nem tudom, férfi volt-e, vagy nő, milyen volt a testalkata, hány éves lehetett, de látom, hogyan mereszti ki a szemét az írógép fölé hajolva, hogy kiszámolja, hány leütéssel kell beljebb kezdenie a MINISTERUL DE INTERNE-t ahhoz, hogy pontosan középen helyezkedjen el az INSPECTORATUL JUDETEAN CLUJ fölött, megalkotva a tökéletes szimmetriát. Három leütés szünet elöl is hátul is, se több, se kevesebb. Aztán pontosan 28 leütés és még 12-szer 28 leütés a semmibe ahhoz, hogy a bekezdések gyönyörűen helyezkedjenek el egymás alatt, katonás sorban. Nem lehet hibázni, mert nincs Delete és nincs Pic. Ez egy mestermű, aminek az értékét az is növeli, hogy fölé írták: „Exemplar unic”, azaz „Egyedi példány”.

Középiskolai rajztanárnőm jut eszembe, akit megfelelőképpen utáltunk, mivel az óra nagy részét két művelettel töltötte. Előbb vigyázállásban tartott bennünket a padok között mindaddig, amíg tökéletes libasorokat alkottunk, azaz senki se lógott ki az előtte álló háta mögül egy centivel sem. Ez elég sokáig tartott, mert a beteljesedés potenciális pillanataiban természetesen mindig kilendült valaki, egészen addig, amíg nagyon meg nem untuk az egészet és engedelmeskedtünk. Utána be kellett keretezni a rajzlapokat, több párhuzamos vonallal, amelyek megszabott távolságra helyezkedtek el egymásól, majd kijelölt méretű betűkkel fel kellett írni a „STAS” szöveget, ahogy ő mondta. Az igazi nevére nem is emlékszem, mi Reki Zitának hívtuk a román „rechizita” (iskolai felszerelés) nyomán, amit gondosan ki kellet helyeznünk a pad tetejére, hogy a tanárnő szemlét tartson felettük. Ki tudja, lehet, hogy Reki Zita egy iskolába járt P.N-el. Én ilyennek láttam őt (őket?) ötödikes koromban:

ISKOLAI RAJZ V-ES KOROMBÓL: PLANŞA 2

Ami a dossziéból kimaradt
A találka témája Csiriz fényképezőgépe volt, ami korábban Marius Tabacuéknál felejtődött. Nem emlékszem pontosan, hogy miért nekem kellett azt a fényképezőgépet átadni, arra sem, hogy miként került hozzám, mindenesetre segíteni akartam. Csiriz jó haver volt, az egyike azoknak, akik „futárszolgálatot” teljesítettek, leveleket, könyveket, folyóiratokat hoztak-vittek, megérdemelte, hogy visszakapja a fényképezőgépét. Édesanyám telefonján beszéltük meg a találkát, azon a telefonon, amelyiknek a lehallgatásából külön kötetnyi jegyzőkönyv került a dossziémba, erről a beszélgetésről azonban egy szó sem esik benne. Utólag mondhatnám, hogy hülye voltam, hogy egy magyarországival fényes nappalra és a Főtérre beszéltem meg a találkát, ráadásul telefonon, amit nyilván lehallgattak, de a téma annyira ártatlannak tűnt, hogy ezúttal nem konspiráltam. Bele is estünk a csőbe.

Akkori élettársammal, Kerekes Gáborral érkeztünk a Főtérre, ő a jegyzőkönyvbeli szakállas férfi. A gépkocsit talán Szobi vezette, a lányokra nem emlékszem. Minden teketóriázás nélkül nyújtottuk át a fényképezőgépet, ismétlem, teljesen nyugodtak voltunk, semmi különöset vagy veszélyeset nem találtunk a dologban. Akkor vettem észre, hogy filmeznek. Táskából filmezett a pasi, a merev derékkal sután végzett oldalmozgásából jöttem rá. Ezt a cselt azelőtt egy évvel tanultam a BBC egyik operatőrétől, aki így készített rejtett felvételeket Romániában. A videókamera lencséjét egy oldaltáska kivágott üregébe helyezte, és állingálást, sétálást színlelve filmezett. Ha az operatőr ügyesen mozgott, nehezen lehetett észrevenni, mit is csinál valójában. A videókamerát aztán Michael Stewart, a film rendezője itt hagyta nekem, mivel segítettem a forgatások megszervezésében. Ezzel a videókamerával készítette rólam Gábor nem sokkal július 25. előtt azt a felvételt, amelyen „Most mutasd meg”-et játszunk a barátainkkal egy hétvégi hegyi kirándulás alkalmával. Nekem a „nyekezol”-t kellett elmutogatni, ami az ihatatlan csicseriborsóból készült pótkávénak volt az egyik csúfneve. Ezen éltünk akkoriban.

„MOST MUTASD MEG, 1989’: A NYEKEZOL”

„Ezek a kurvák profi munkát végeztek…”
Amikor rájöttem, hogy filmeznek, előjött belőlem az enfant térrible: viccesre vettem a figurát. Nagy lendülettel integetni kezdtem, mondtam a többieknek is, mosolyogjanak. Akkor még nagyon murisnak tűnt a jelenet. Másnap reggel aztán becsengetett édesanyámhoz a szektorista. Gábort hívatták az útlevélosztályra, azonnal. Gábor akkoriban már Németországban élt, onnan látogatott haza, amikor lehetett. Kapkodva ültünk be az autóba, irány a Marx utcai rendőrség, akkoriban ott volt az útlevélosztály. A mellékutcában parkoltunk, nem mertünk a rendőrség elé hajtani. Ott vártam az autóban, nem tudom mennyi ideig, amíg Gábor visszaült az autóba és halálsápadtan bejelentette: öt órát kapott arra, hogy elhagyja az országot, másképpen erőszakkal teszik ki. Elkísértem a határig, pontosabban majdnem odáig. Amikor elment, arra gondoltam, lehet, hogy többé nem látom.

Kitoloncolták. Ez a helyes kifejezés, bár akkor, emlékeim szerint, ez a szó nem jutott az eszembe. Ez a négy perc igazi története, akkor is, ha ezt a követő tiszt bizonyára nem ismeri, és még a spicli operatőr sem, amennyiben ez egy külön személy volt. Ez az egész fényképezőgépes hülyeség nem volt egyéb, mint egy ürügy. Egy ürügy ahhoz, hogy egy embert kitoloncoljanak az országból. Még a köztünk lefolyt telefonbeszélgetés sem magyarázza meg önmagában azt, hogy a „szervek” „lecsaptak” ránk, hiszen a kocsi márkaneve és annak színe biztos nem hangzott el ebben. Oprea „mester”, azaz Oprea ezredes azonban előre tudta, hogy milyen autót kell figyelni, mint az a jegyzőkönyvben említett oo14676-as telefonos kéréséből (nota telefonică) kiderül. És a határon is pontosan tudták, hogy merre poroszkáltunk „búcsúutazásunkkor”. „Ezek a kurvák” „profi munkát” végeztek, ahogy Gábor fogalmazott kitoloncolása utáni első levelében:

Szia Kitsim! Kronológikus sorrendben szedve a történéseket. A határon már vártak. Azt is tudták, hogy 3-ra kellett volna ott legyek. Egy félóra múlva azt is tudták, hogy hol voltam, elmagyaráztam, miért. Eddig azt mondogatták nekem, hogy nincs még egyszer ott keresnivalóm. Éjjel 12-ig tartottak ott, míg ellenőrizték állításomat, ideadták útlevelem s átzavartak, akkor már nem nyilatkoztak arról, hogy beengednek-e még vagy sem. Nem álltak már többet szóba velem. Már a határon olyasmiket hallottam, hogy elég gyakori jelenség, szóval csőbe estem. […]

RÉSZLETEK A LEVÉLBŐL

Kerekes Gábor az 1989-es változások után gyakran járt haza (később itthon is ragadt), egészen addig, míg 1991 februárjában az akkoriban működő hatóságok rá nem találtak az 1989-es kiutasítási parancsra és nem aktivizálták azt. A kiutasítási parancsot csak András Imre, akkori RMDSZ képviselő interpellációjának a hatására vonták vissza.

Ennek a résznek eredetileg az lett volna a címe, hogy „Második kiűzetés a pártállam paradicsomaiból”, és arról szólt volna, hogy miután édesapámat 1957 márciusában Gyergyószentmiklóson kidobták a tanügyből, és aztán 1958-ban nagy nehezen felvették a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Fiókjaként működő Folklórintézetbe, hogyan rúgták ki végül onnan is, pontosan 1959 január 1-ei dátummal, 16 nappal első gyermekének, Árpinak a megszületése előtt, minekutána mostmár édesanyámmal együtt mindketten, újból munkanélküliként nézhettek maguk elé a jövő helyett.

Miközben azonban az édesapám hagyatékában fennmaradt dokumentumokon rágódtam, és próbáltam rekonstruálni ezt a történetet a második kiűzetéssel, megérkezett a postai értesítés, amelyikben a CNSAS tudatja, hogy előkerült néhány édesapámról szóló dosszié. Így hát abbahagytam a folklórintézetes sztorit, és Bukarestbe utaztam, hogy lássam a dossziékat. A saját iratcsomómból már ismerős adatok helytállónak bizonyultak, tartótisztem, Negrea Maria gondosan jegyzetelte ki az archívumból az édesapámra vonatkozó infókat. Találnak a dátumok, számok, tényleg volt egy „ellenőrző dossziéja” a gyergyói időkből (I. 160 142/3 Dosar de verificare, deschis 13. martie 1957, Nr. 457, Gheorgheni), és két „személyi megfigyelési dossziéja” a kolozsvári időkből (I. 160 142/1, I. 160 142/2 Dosar individual, 29. II. 1964 – 14. II. 1967, Nr. 1930, valamint I. 160 142/4 DUI 17. V. 1973 – 28. VI. 1983, Nr. 2873). A hatvanas években a GIVAN DĂNILĂ fedőnévvel csúfolták meg, a hetvenes években pedig a már ismert KATONA fedőnévvel, ezúttal anyanyelvén. Mindez négy kötet, azaz 61 + 412 + 11 + 480 oldal, azannyimint összesen 964 oldal.

Ennyi oldal dokumentálja azt a 26 éves felülről irányított és összehangolt hadjáratot, amit a szeku édesapám ellen folytatott. Nem kevés cinizmus árad azokból a száraz utasításokból, amelyeket a szekustisztek adnak az ügynökök és informátorok egész hadának, hogy hogyan „csinálják ki” apámat. Sebtében kijegyzeteltem néhány „Plan de măsuri” műfajú taktikai tervet, amelyekben a legmeglepőbb feladatokkal látják el a bedolgozókat. A jegyzeteim alapján itt áll néhány részlet például abból a tervezetből, amelyik megrajzolja az ahhoz szükséges lépéseket, hogy édesapám ne írhasson és publikálhasson „nem megfelelő tartalmú” szövegeket.

1973 május 15

„Ütemterv Könczei Ádám Személyi Követési dossziéjához

Kiegészítés
1974.06.8-án “KATONA” figyelmeztetésben részesült, Gáll Ernő főszerkesztő és RACZ Győző főszerkesztőhelyettes jelenlétében.

(15 mai 1973

Plan de măsuri în DUI privind pe K. A.

[…] Pentru poziţia lui consecvent naţionalist-duşmănoasă a fost avertizat de către organele de partid cît şi din partea conducerii redacţiei. Cu toate acestea, sus-numitul şi în prezent se menţine pe aceeaşi poziţie. […]

Prevenirea publicării de către sus-numitul a unor scrieri cu conţinut necorespunzător.
1.Informatorul „Ovidiu” va fi dirijat în direcţia [să-i supravegheze activitatea din redacţie]”
Sarcină permanentă

2. Prin informatorul “Adam” vom stabili din timp localităţile unde urmează să se deplaseze obiectivul şi de fiecare dată vom înştiinţa Insp. de Sec. respective […]
Sarcină permanentă

3. Informatorul „Szabo Karoly”, care prin funcţia ce o are la redacţie are posibilitatea să cunoască conţinutul materialelor ce urmează a fi publicate, va fi instruit să studieze cu atenţie scrierile întocmite de obiectiv […]
Sarcină permanentă

4. Întrucît informatorul „Tatar Peter” din legătura tov. Mr. Oprea Florian se bucură de încrederea obiectivului [va fi dirijat să obţină] date cu privire la manuscrise duşmănoase a obiectivului […] de unde se inspiră, ce publicaţii deţine şi se vor obţine prin informator asemenea publicaţii spre studiu, de la obiectiv […]
Sarcină permanentă

5. În cazul în care vom obţine date prin informatori asupra faptului că obiectivul deţine publicaţii cu materiale duşmănoase şi nu vom reuşi să ajungem în posesia lor prin aceştia, după stabilirea locului unde se păstrează, la redacţie sau domiciliu, vom efectua percheziţie secretă şi fotocopierea materialelor.[…]

Completare
La data de 8.06.1974, a fost avertizat “KATONA” în prezenţa redactorului şef Gall Ernő şi al redactorului şef adjunct RACZ Győző.)

A legdurvább azonban egy másik harci terv, amelyik édesapám elszigetelését és diszkreditálását célozta: „Ugyanakkor lépéseket tettünk az informatív vonalon a K. A. diszkreditálásának és izolálásának a céljából a kolozsvári magyar értelmiség körében.
Így az ADAM, OVIDIU és LAZARESCU forrásokon keresztül, úgymint olyan magyar értelmiségieken keresztül, akikkel kapcsolatban vagyunk, mint amilyenek KAROLY, ALY, SCRIITORUL, és BARBIERUL, elfogadottá vált az az ötlet, hogy K.A. egy beteg ember, aki nacionalista izgatásra és provokációkra adja magát, amelyekkel nem csinál egyebet, minthogy mérgezze a hangulatot és a román és magyar népesség közötti kapcsolatokat. Ugyanakkor a fentemlítetteken keresztül ki lesz hangsúlyozva az a vélemény, hogy a K.A. féle emberek rosszindulatúak, nincs semmiféle irodalmi érdemük és akik a nacionalista provokációkkal olcsó népszerűséget akarnak szerezni. […]

1979.12.06. Constantin Ioana, Oprea Florian”

(„[…] Totodată, pe linie informativă au fost luate măsuri în vederea discreditării şi izolării lui K.A. în mediul intelectualităţii maghiare clujene.
Astfel, prin sursele ADAM, OVIDIU şi LAZARESCU cît şi prin intermediul unor intelectuali maghiari aflaţi în contactul nostru cum sînt KAROLY, ALY, SCRIITORUL, şi BARBIERUL s-a acreditat ideea că K.A. este un om bolnav, care se dedă la incitări şi provocări naţionaliste ce nu fac altceva decît să polueze atmosfera şi relaţiile dintre populaţia română şi cea maghiară. Totodată, prin cei de mai sus se va accentua părerea că oamenii de tipul lui K.A. sînt rău intenţionaţi, nu au nici un merit literar şi care prin provocări naţionaliste caută să-şi creeze o popularitate ieftină. […]

06.12.1979 Constantin Ioana, Oprea Florian)”

Édesapám dossziéiból egyébként futólag több mint harminc informátor és/vagy ügynök fedőnevét jegyeztem ki. Adam, Lazarescu, Popescu, Ovidiu, Szabo Karoly, Tatar Peter, Vacaru, Aberni, Kovacs Peter, Marincas, Niky, Szabo Tibi, Rusz Peter, Bartos, Ludwig, Vasilescu, Danciu, Sandor, Sanda, Vasile Trotusan, Gabi, Biro Ferenc, Constantinescu, Balogh Iosif, Gyurka, Toth Rudi, Aczel, Denes Ianos, Tamas, Both Pall, Vincze Janos, Peter Janos, Pall Ernest… Kérelmeztem a nevek felfedését.

Míg az iratcsomókat tanulmányoztam, előkerült még egy dosszié, ami ezúttal bűnüldözési volt (Dosar de anchetă, UM. 0203, nr. 1115), ezt a 0203-as Katonai Hadosztály állította ki, és azt a nyomozási anyagot tartalmazza (kihallgatási jegyzőkönyveket, tanúvallomásokat, elkobzott leveleket, az elkobzott könyvek, folyóiratok fényképeit, 61 megszámozott oldalt), amelyikből az derül ki, hogy 1967-ben be akarták zárni. Erről nem tudtam. Tudtam, hogy kiskoromban házkutatást tartottak nálunk, de azt nem tudtam, hogy be akarták zárni. Aztán úgy döntöttek, hogy szabadlábon hagyják. Teljesen perverz dolog azon gondolkozni, hogy miért nem zárták be az apámat. Lehet, hogy azért, mert akkorra már az egész ország megbízható börtönként működött, ahol a civilek segítségével is át lehetett nevelni, vagy félre lehetett állítani a deviánsnak ítélt személyeket, anélkül, hogy gyarapítani kellett volna a politikai foglyok számát.

Ennyit sikerült most ideírnom abból, amit édesapám öt kötetes iratcsomójának egy napi böngészéséből megtudtam.

Még mindig nem kaptuk meg édesapám dossziéit, megpróbálom hát a meglévő fancsikákból rekonstruálni, hogyan kezdődött el a félreállítása. Az én szekusdossziémba került iratokba csak annyit jegyeztek be, hogy édesapám, Könczei Ádám, első úgynevezett „ellenőrző” dossziéját 1957 március 13-án indították el. Az ok: „a tanítványai között kifejtett nacionalista bujtogatás”. Utána pedig magvasan annyi áll: „a tanügyből kizárva”. Édesapám hagyatékában azonban részletes információk találhatók arról, hogy mi is történt 1956-ban Gyergyószentmiklóson.

Édesapám-édesanyám fiatal házaspárként érkezett a Székelyföldre 1956 nyarán. Édesanyám ráadásul szabályosan elszökött otthonról, csakhogy független életet kezdhessenek együtt. Megérkezésükkor így fényképeződtek a gyergyói havasokban. A képbe, azt hiszem, beleláthatunk némi romantikus elvárásokat.

ÉDESANYÁM ÉS ÉDESAPÁM 1956-BAN

Édesapám rövid margittai tanárkodása után landolt Gyergyószentmikóson. Igaz, hogy eredetileg nem pont a gyergyói tanári pályára vágyott. Népköltészeti kutatásokkal szeretett volna foglalkozni, és ezért a marosvásárhelyi Népi Alkotások Házába próbált bejutni. De mivel oda egyelőre, ki tudja miért, nem vették fel, jobb híján ideiglesen egy gyergyószentmiklósi iskolába helyezték. Legalább a Magyar Autonóm Terület kebelében érezhette magát, ahol a következőképpen fabrikálták az ötvenhatos „bűnöket” ötvenhétben.

„Éberségi ellenőrzés egy gyergyószentmiklósi iskolában”
1957 február 27-én késő este egy gyergyószentmiklósi iskolában, a mostani Salamon Ernőben, a „felsőbb szervek” „éberségi ellenőrzést” tartottak. 1957. február végén […] éberségi ellenőrzést tartottak a gyergyószentmiklósi középiskolában a késő esti órákban. Megfeledkezve azonban magukról, a hivatalos iskolai okiratokat őrző helyiségek és szekrények ellenőrzése után átkutatták a tanárok magánfiókjait is, amelyek ugyan – mint az iskola bútorzata – szintén az állam tulajdona, de egyéni használatra adták ki s a benne lévő dolgok tudvalevőleg a tanárok személyi tulajdona. Ezzel nemcsak a polgári hatáskörüket lépték át, de pedagógiailag káros, negatív hatást gyakoroltak a tanulókra. /”Házkutatás és tanári tekintély!”/ (Részlet édesapámnak Fazekas Jánoshoz címzett folyamodványából)

Az „intézménykutatás” főszereplői a „felsőbb szervek” színeiben Jakab Imre, a rajoni pártbizottság elnöke, Páll Béla, akkori tanfelügyelő volt, valamint Garay Ödön, az iskola igazgatója. A történetből az derül ki, hogy a tartományi szintű „felsőbb szerveknek” nem volt túl határozottan kialakult egyéni véleménye arról, hogy mi számít bűnnek az adott időszakban, ugyanis meglehetősen megkésve reagáltak az ötvenhatos októberi eseményekre. Feltételezem, felsőbb utasításra. A fiókkutatás célja egyértelműen a bűnbakállítás volt, amit gondolom, amolyan hűségnyilatkozatnak szántak. A bűnbak édesapám lett.

A „bűnlajstrom”. Mik is azok a „nacionalista elhajlások”

1. Külföldi rádióállomások hallgatása

Az édesapám elbocsájtásáról készült terjedelmes jegyzőkönyv szerint már a tavalyi magyarországi események idején is helytelen magatartást tanúsított s a továbbiakban is voltak nacionalista elhajlásai. Az édesapámnak tulajdonított bűnök részben szakmaiak, részben politikaiak voltak. Ő az összeset közönséges koholmánynak tartotta. 1956 októberében édesapám irományai szerint szinte mindenki külföldi rádióállomásokat hallgatott, és mivel odahaza nem mindenkinek volt rádiója, sokan az iskolában tették ezt. De ki nem hallgatott azokban az izgatott percekben, napokban? Hiszen mikor én felsiettem abba a terembe, ahol a rádió állt, a terem már zsúfolásig tele volt tanárokkal, személyzettel, diákokkal. Ez a „felsőbb szervek részéről előbb is tudott dolog volt”, mégse „piszkálták fel” hónapokon keresztül.

2. „Helytelen magatartás az 1956-os magyarországi események idején”

Mit is gondolhatott édesapám 1956-ról? Nem emlékszem, hogy valaha beszélgettünk volna erről. Édesapám nem tartotta magát nacionalistának, egyetértett azzal, hogy a „nacionalista elhajlás önmagában is súlyos vád lenne” és az egyik feliratában az októberi eseményeket „ellenforradalomként” nevezi meg. A magyarországi eseményekről idehaza terjesztett médiapropagandával szemben azért támadtak súlyos kételyei, mert korábban a jugoszláv kérdésben „a legerősebb politikai megrázkódtatás” érte. Márminthogy kiderült, hogy hazugság volt, hogy a jugoszlávok „el akarták árulni a szocializmust”. Ezekután hitetlenül fogadta a Magyarországról terjesztett híreket. A híreinket nem tudtam fenntartás nélkül elhinni és sokáig a Jugoszlávia ellenes propaganda újabb – Magyarországra alkalmazott – változata feltámadásának éreztem kétségbeesve. Mint irodalmárt, rendkívüli mértékben befolyásoltak a magyarországi írók is. Ugyan megdöbbentem, amikor Mindszenthy is megjelent a porondon s ha óvatosan is, de a magántulajdon szentségére s a papi s bizonyára más nagybirtokok visszaadására célzott s a restaurációra bujtogatott. A „kedélyek lecsillapitásához” tartozna, hogy szóhoz jutni engednek egy ilyen népellenes klerikális politikust s az elégedetlenkedő munkásrétegeket pontosan a nagybirtokok visszaadásával való kacérkodással csillapítanák? Kínzó kételyeim erősödtek, összezavarodtak. – írta édesapám 1957-ben. Az ötvenhatos eseményekkel kapcsolatos „kínzó kételyeit” az óráin soha nem érintette, magánbeszélgetéseiben azonban nem takargatta azokat.

3. Március 15-e megünneplésének a szándéka

Március 15-e megünneplése 1957-ben még egy magátólértetődő gesztus volt, legalábbis édesapám számára. A leghasználhatóbb ütőkártyát azonban gyanútlanul még énmagam szolgáltattam azzal, hogy a 48-as forradalomról és szabadságharcról is akartam irodalmi megemlékezést tartani (március 15-én). Gyanútlanul és bűntudat nélkül készült tehát édesapám az iskolai ünnepségre, még az ellene elindított hadjárat közepette is, mert tényleg azt gondolta, hogy nincs abban semmi rossz és ráadásul szokatlan sem, hogy az emberek megemlékeznek az 1948-as eseményekről. Én magam azon csodálkoztam volna, hogy egyáltalán miért kell védekező álláspontra helyezkednem, ha a mi történelmünk, sőt Közép-Európa történelmének egyik legjelentősebb mozzanatának a megemlékezéséről van szó, amelyről máskülönben mind a történelem órákon, mind az irodalmi órákon bőségesen tanulnak, s a tervezett versek szinte egytől-egyig a tanterv szerint egyenesen kötelezőek, s én magam is minden évben tartottam rövidebb vagy hosszabb előadást erről, mint ahogy az idén is tartottak sok más helyt, mégha állítólag erre nem is volt alkalmas (?) légkör. Ezt a kérdőjelet is Fazekas Jánosnak szánta édesapám, egy 1957 november 24-én keltezett tizenhárom oldalas beadványában, amiből idézgetek. Nem általt ironizálni sem „Jakab elvtárssal”, aki valamilyen „palotaforradalmat” látott bele az ünnepségbe. Hogy ő komolyan is hitt volna ilyesmit, kétlem. Amit viszont utólag tudtam meg, szinte tragikomikusnak hatott: titokban ugyanis mégis „megszállták” az iskolát, ott virrasztottak egy szobában, netalán ha kitörtne az a „palotaforradalom”. A középiskola persze édesdeden aludt, és mit sem tudott ilyen előkészületekről. Március 15-ét hirtelen betiltották, édesapámat pedig március végén azonnali hatállyal kirúgták az iskolából.

4. Anyanyelv-használat, mint nacionalista megnyilvánulás

A kirúgatáshoz szükségeltetett egy „rosszemlékezetű villámgyűlés”, amit „rajtaütésszerűen” rászerveztek a tanítási órákra. Még a néhány beszervezett felszólalónak se árulták el a végzést. Amikor ezek megtudták, hogy mi a tét, visszakoztak, egy részük nem volt képes felszólalni, más részük meg hímezett-hámozott a nagy meglepetéstől. Végül egy „román kartárs” hajlandó volt tanúskodni amellett, hogy édespámnak valóban voltak nacionalista megnyilvánulásai, nevezetesen hogy hallotta volna, amikor egy postai tisztviselőt arra figyelmezetetett, hogy „beszéljen magyarul”. A magyar autonóm sztori édesapám interpretációjában úgy szól, hogy egy közös sorbanállás alkalmával egy magyarul tudó tisztségviselő nem akart magyarul beszélni egy románul nem tudó nénivel. Erre édesapám megkérdezte, hogy miért nem akar magyarul beszélni, mivel pökhendi módon ki akart oktatni, hogy az állam nyelvét mindenkinek kell ismernie. Meg akartam győzni (persze közöttünk románul folyt a beszélgetés): műveltség s figyelmesség dolga is, hogy a közönséget anyanyelvén szolgálja ki. Mivel ez sem használt, figyelmeztettem, hogy ez tulajdonképpen alkotmányos kötelessége. A gyűlés után a felszólaló román kolléga bocsánatot kért édesapámtól.

Az „emberarcú” hatalom pofátlansága

Édesapám kirúgatásának valódi mozgatórugói azonban egyebek voltak. Ezt ő is így értelmezte. Azok a „bűnei”, amelyeket nem bocsájtottak meg neki, és amiért rendszerellenesnek minősítették, valójában nem valamilyen megfogható ideológiai alapú nézetkülönbségekből fakadtak. (Ki tudja, a tartományi felsőbb szervek, azaz Jakab Imre és Páll Béla valójában mit gondoltak a nacionalizmusról, az anyanyelv használatáról, ötvenhatról, és így tovább?) Ami megbocsájthatlanná vált, az a zsigeri és természetesnek vett ellenállása volt a hatalom képviselőinek önkényes és méltánytalan húzásaival szemben. Édesapám (1) minden figyelmeztetés ellenére megbuktatta „Jakab elvtárs”, a párttitkár unokahúgát, (2) felháborodottan védte a csöppnyi magánszférájához való emberi jogát, amikor az „ellenőrző szervek” tudta és engedélye nélkül a fiókjában kutattak. Én csak másnap tudtam meg az esetet, amikor az egész tantestület az igazgatóval együtt felháborodva tárgyalta. Csak annyit jegyeztem meg – a máskülönben zupásőrmester hajlamú, de mégis barátomnak hitt – tanfelügyelőnek, hogy „mi az, felcsaptál detektívnek?” „Merészségemmel” megbocsájthatatlan csorbát ejtettem „presztízsén” (ő a tanárokén nem). Erre aztán a másoktól kapott szemrehányások miatti dühét is mind rám akarta önteni. Ordítozni kezdett, rohant a telefonhoz, hívta Jakab elvtársat, hogy én szembehelyezkedem a párt utasításaival. Majd „mindent” jegyzőkönyvre vettek.

JEGYZŐKÖNYV A FIÓKKUTATÁSRÓL

A legjobban az bántotta édesapámat, hogy bár egyértelműen politikai okokból bocsájtották el (ez a szekusdossziémban is visszatérő motívum), az utólagos jogi indoklás szerint ez a munkakódex 20. szakasza d) pontja alapján történt, azért, mert az alkalmazott nem felel meg a rábízott munkakörnek. Ezáltal sunyi módon szakmailag diszkreditálták, és megakadályozták, hogy szerepvállalásáért nyilvános elismerést kaphasson. Mint ahogyan a március 15-i ünnepséget sem tiltották be tulajdonképpen, csupán a gyerekeket nyilvánították alkalmatlannak a szereplésre, egyenkénti meghallgatásuk során.

Édesapám az ellene elkövetett méltánytalanság tudatában egyoldalú párbeszédet kezdett a hatalommal. Betartotta a „szolgálati utat”, azaz a párthierarchiát. Először szóbelileg fordult a tartományi tanügyi osztály vezetőjéhez, Szilágyi Margithoz. Az az ügyet lezártnak tekintette. Ezután írásban kérte a tartományi tanügyi osztályt, hogy vizsgálja felül az ellene folytatott eljárást. A tanévnyitás után elhatározta, hogy elmegy a tartományi pártbizottsághoz. „Szövérfi elvtárs” telefonon rázta le magáról. Végül Fazekas Jánoshoz folyamodott írásban. Az ajtók bezárultak, nem volt kiút. A rendszer a maga nemében következetesnek bizonyult, a párt és a szeku „ellenőrző” dossziéja működésbe lendült. Az eljövendő marosvásárhelyi kutatóból így lett kirúgott tanár. A családalapítókból pedig otthontalan.

Nemsokára olvasható:

ÉDESAPÁM FAZEKAS JÁNOSHOZ INTÉZETT FOLYAMODVÁNYA

2007 március 20.

Könczei Gizella alias Tolna Éva

Édesanyámnak saját számvetése szerint 26 intézményben volt állása. Többször maradt munkanélküli, és mivel végig helyettes tanárként foglalkoztatták, minden egyes nyarát létbizonytalanságban töltötte el: nem tudhatta, hogy ősszel fog-e tanítani, és ha igen, hol. Tizennyolc éves volt, amikor édesapámat először kitették az állásából, ekkor már egy éve együtt éltek. Huszonnégy éves korára két gyermek anyjaként családfenntartó lett. Menetközben elvégezte az egyetemet.

Fiatal nőként édesapám fatváját vetették ki rá is, eleinte legalábbis családi alapon nehezítették meg édesanyám életét. Közvetve neki is lakolnia kellett az édesapámnak tulajdonított „bűnök” miatt. Édesanyám „bűnhődése” azonban a sajátja volt, közvetlen és egyszemélyes. Őt hajigálták iskoláról iskolára, az ő telefonját hallgatták le, őneki nem adatott meg, hogy végleges tanárként építse a karrierjét. (Édesanyám az Iskoláról iskolára című könyvében írta meg zaklatott pályáját. Megjelent a T3 Kiadónál 2006-ban) Mint ahogyan édesanyámnak a neve is egyszemélyes volt. Bár Gizellának keresztelték és Könczei Ádám felesége volt, ő Tolna Évának nevezte magát. Ezt sokan nem értették, a postásoktól kezdve a szekusokig.

A teológiáról a szekura. Kik is döntöttek az életünkről?

„Könczei Gizella”, „Fordítás magyar nyelvből” („Traducere din limba maghiară”), ez áll a dossziémba pakolt román nyelvű életrajz fölött, amolyan kurta fejlécként. Mondom magamban, ezt már láttam valahol. Ez az önéletrajz ismerős nekem. Mutatom édesanyámnak… „Hát hogyne, ezt adtam be annakidején a kolozsvári református teológiára, igaz, hogy magyarul.” Mint mindennek, ennek is külön története van. Édesanyám életének jó része álláskereséssel telt el. Többnyire iskolákhoz pályázott, tanfelügyelőségeken ácsingózott, de volt, amikor rövid ideig elvetődött a Tanügyi Kiadóhoz, vagy a Süketnémák Intézetébe. De a teológia? Hogy jutott eszébe? Édesapám már több mint egy éve meghalt, amikor Vetési László felhívta édesanyámat, azzal, hogy magyartanári állást hirdetnek a református teológián. Írjon egy életrajzot, jelentkezzen. Több pénz, kevesebb munka, nyugisabb státus, miért ne próbálná meg, gondolta édesanyám.

Különleges életrajzot adott be édesanyám az „Egyetemifokú Egységes Protestáns Teológiai Intézet Rektori Hivatalához”. Érezni rajta, hogy másképpen akart fogalmazni, mint amikor a szokványos beadványokon dolgozott. Mert a címzett ezúttal nem valamilyen iskolaigazgató, tanfelügyelő, párttitkár volt, egyszóval nem egy ellenséges hivatal, hanem valaki, aki „a mieink” közül való. Legalábbis édesanyám azt hitte. A beadvány a teológiáról ugyanis egyenesen a szekura jutott. A román nyelvű fordítást menetközben valaki az aláírásával hitelesítette. („Pentru conformitate: ss.”) Hogy kik és hol döntötték el, hogy édesanyámat ne vegyék fel a meghirdetett állásba, kérdés marad. Mint ahogyan sok más esetben is kérdés marad, hogy kik és hol döntötték el, mi legyen velünk.

ÉDESANYÁM, TOLNA ÉVA ÉLETRAJZÁNAK ROMÁN FORDÍTÁSA A SZEKUSDOSSZIÉBAN

RÉSZLET TOLNA ÉVÁNAK A REFORMÁTUS TEOLÓGIÁRA BENYÚJTOTT ÉLETRAJZÁBÓL