10. Vidéki ötvenhat, fióknyi magánszféra…
Még mindig nem kaptuk meg édesapám dossziéit, megpróbálom hát a meglévő fancsikákból rekonstruálni, hogyan kezdődött el a félreállítása. Az én szekusdossziémba került iratokba csak annyit jegyeztek be, hogy édesapám, Könczei Ádám, első úgynevezett „ellenőrző” dossziéját 1957 március 13-án indították el. Az ok: „a tanítványai között kifejtett nacionalista bujtogatás”. Utána pedig magvasan annyi áll: „a tanügyből kizárva”. Édesapám hagyatékában azonban részletes információk találhatók arról, hogy mi is történt 1956-ban Gyergyószentmiklóson.
Édesapám-édesanyám fiatal házaspárként érkezett a Székelyföldre 1956 nyarán. Édesanyám ráadásul szabályosan elszökött otthonról, csakhogy független életet kezdhessenek együtt. Megérkezésükkor így fényképeződtek a gyergyói havasokban. A képbe, azt hiszem, beleláthatunk némi romantikus elvárásokat.
ÉDESANYÁM ÉS ÉDESAPÁM 1956-BAN
Édesapám rövid margittai tanárkodása után landolt Gyergyószentmikóson. Igaz, hogy eredetileg nem pont a gyergyói tanári pályára vágyott. Népköltészeti kutatásokkal szeretett volna foglalkozni, és ezért a marosvásárhelyi Népi Alkotások Házába próbált bejutni. De mivel oda egyelőre, ki tudja miért, nem vették fel, jobb híján ideiglesen egy gyergyószentmiklósi iskolába helyezték. Legalább a Magyar Autonóm Terület kebelében érezhette magát, ahol a következőképpen fabrikálták az ötvenhatos „bűnöket” ötvenhétben.
„Éberségi ellenőrzés egy gyergyószentmiklósi iskolában”
1957 február 27-én késő este egy gyergyószentmiklósi iskolában, a mostani Salamon Ernőben, a „felsőbb szervek” „éberségi ellenőrzést” tartottak. 1957. február végén […] éberségi ellenőrzést tartottak a gyergyószentmiklósi középiskolában a késő esti órákban. Megfeledkezve azonban magukról, a hivatalos iskolai okiratokat őrző helyiségek és szekrények ellenőrzése után átkutatták a tanárok magánfiókjait is, amelyek ugyan – mint az iskola bútorzata – szintén az állam tulajdona, de egyéni használatra adták ki s a benne lévő dolgok tudvalevőleg a tanárok személyi tulajdona. Ezzel nemcsak a polgári hatáskörüket lépték át, de pedagógiailag káros, negatív hatást gyakoroltak a tanulókra. /”Házkutatás és tanári tekintély!”/ (Részlet édesapámnak Fazekas Jánoshoz címzett folyamodványából)
Az „intézménykutatás” főszereplői a „felsőbb szervek” színeiben Jakab Imre, a rajoni pártbizottság elnöke, Páll Béla, akkori tanfelügyelő volt, valamint Garay Ödön, az iskola igazgatója. A történetből az derül ki, hogy a tartományi szintű „felsőbb szerveknek” nem volt túl határozottan kialakult egyéni véleménye arról, hogy mi számít bűnnek az adott időszakban, ugyanis meglehetősen megkésve reagáltak az ötvenhatos októberi eseményekre. Feltételezem, felsőbb utasításra. A fiókkutatás célja egyértelműen a bűnbakállítás volt, amit gondolom, amolyan hűségnyilatkozatnak szántak. A bűnbak édesapám lett.
A „bűnlajstrom”. Mik is azok a „nacionalista elhajlások”
1. Külföldi rádióállomások hallgatása
Az édesapám elbocsájtásáról készült terjedelmes jegyzőkönyv szerint már a tavalyi magyarországi események idején is helytelen magatartást tanúsított s a továbbiakban is voltak nacionalista elhajlásai. Az édesapámnak tulajdonított bűnök részben szakmaiak, részben politikaiak voltak. Ő az összeset közönséges koholmánynak tartotta. 1956 októberében édesapám irományai szerint szinte mindenki külföldi rádióállomásokat hallgatott, és mivel odahaza nem mindenkinek volt rádiója, sokan az iskolában tették ezt. De ki nem hallgatott azokban az izgatott percekben, napokban? Hiszen mikor én felsiettem abba a terembe, ahol a rádió állt, a terem már zsúfolásig tele volt tanárokkal, személyzettel, diákokkal. Ez a „felsőbb szervek részéről előbb is tudott dolog volt”, mégse „piszkálták fel” hónapokon keresztül.
2. „Helytelen magatartás az 1956-os magyarországi események idején”
Mit is gondolhatott édesapám 1956-ról? Nem emlékszem, hogy valaha beszélgettünk volna erről. Édesapám nem tartotta magát nacionalistának, egyetértett azzal, hogy a „nacionalista elhajlás önmagában is súlyos vád lenne” és az egyik feliratában az októberi eseményeket „ellenforradalomként” nevezi meg. A magyarországi eseményekről idehaza terjesztett médiapropagandával szemben azért támadtak súlyos kételyei, mert korábban a jugoszláv kérdésben „a legerősebb politikai megrázkódtatás” érte. Márminthogy kiderült, hogy hazugság volt, hogy a jugoszlávok „el akarták árulni a szocializmust”. Ezekután hitetlenül fogadta a Magyarországról terjesztett híreket. A híreinket nem tudtam fenntartás nélkül elhinni és sokáig a Jugoszlávia ellenes propaganda újabb – Magyarországra alkalmazott – változata feltámadásának éreztem kétségbeesve. Mint irodalmárt, rendkívüli mértékben befolyásoltak a magyarországi írók is. Ugyan megdöbbentem, amikor Mindszenthy is megjelent a porondon s ha óvatosan is, de a magántulajdon szentségére s a papi s bizonyára más nagybirtokok visszaadására célzott s a restaurációra bujtogatott. A „kedélyek lecsillapitásához” tartozna, hogy szóhoz jutni engednek egy ilyen népellenes klerikális politikust s az elégedetlenkedő munkásrétegeket pontosan a nagybirtokok visszaadásával való kacérkodással csillapítanák? Kínzó kételyeim erősödtek, összezavarodtak. – írta édesapám 1957-ben. Az ötvenhatos eseményekkel kapcsolatos „kínzó kételyeit” az óráin soha nem érintette, magánbeszélgetéseiben azonban nem takargatta azokat.
3. Március 15-e megünneplésének a szándéka
Március 15-e megünneplése 1957-ben még egy magátólértetődő gesztus volt, legalábbis édesapám számára. A leghasználhatóbb ütőkártyát azonban gyanútlanul még énmagam szolgáltattam azzal, hogy a 48-as forradalomról és szabadságharcról is akartam irodalmi megemlékezést tartani (március 15-én). Gyanútlanul és bűntudat nélkül készült tehát édesapám az iskolai ünnepségre, még az ellene elindított hadjárat közepette is, mert tényleg azt gondolta, hogy nincs abban semmi rossz és ráadásul szokatlan sem, hogy az emberek megemlékeznek az 1948-as eseményekről. Én magam azon csodálkoztam volna, hogy egyáltalán miért kell védekező álláspontra helyezkednem, ha a mi történelmünk, sőt Közép-Európa történelmének egyik legjelentősebb mozzanatának a megemlékezéséről van szó, amelyről máskülönben mind a történelem órákon, mind az irodalmi órákon bőségesen tanulnak, s a tervezett versek szinte egytől-egyig a tanterv szerint egyenesen kötelezőek, s én magam is minden évben tartottam rövidebb vagy hosszabb előadást erről, mint ahogy az idén is tartottak sok más helyt, mégha állítólag erre nem is volt alkalmas (?) légkör. Ezt a kérdőjelet is Fazekas Jánosnak szánta édesapám, egy 1957 november 24-én keltezett tizenhárom oldalas beadványában, amiből idézgetek. Nem általt ironizálni sem „Jakab elvtárssal”, aki valamilyen „palotaforradalmat” látott bele az ünnepségbe. Hogy ő komolyan is hitt volna ilyesmit, kétlem. Amit viszont utólag tudtam meg, szinte tragikomikusnak hatott: titokban ugyanis mégis „megszállták” az iskolát, ott virrasztottak egy szobában, netalán ha kitörtne az a „palotaforradalom”. A középiskola persze édesdeden aludt, és mit sem tudott ilyen előkészületekről. Március 15-ét hirtelen betiltották, édesapámat pedig március végén azonnali hatállyal kirúgták az iskolából.
4. Anyanyelv-használat, mint nacionalista megnyilvánulás
A kirúgatáshoz szükségeltetett egy „rosszemlékezetű villámgyűlés”, amit „rajtaütésszerűen” rászerveztek a tanítási órákra. Még a néhány beszervezett felszólalónak se árulták el a végzést. Amikor ezek megtudták, hogy mi a tét, visszakoztak, egy részük nem volt képes felszólalni, más részük meg hímezett-hámozott a nagy meglepetéstől. Végül egy „román kartárs” hajlandó volt tanúskodni amellett, hogy édespámnak valóban voltak nacionalista megnyilvánulásai, nevezetesen hogy hallotta volna, amikor egy postai tisztviselőt arra figyelmezetetett, hogy „beszéljen magyarul”. A magyar autonóm sztori édesapám interpretációjában úgy szól, hogy egy közös sorbanállás alkalmával egy magyarul tudó tisztségviselő nem akart magyarul beszélni egy románul nem tudó nénivel. Erre édesapám megkérdezte, hogy miért nem akar magyarul beszélni, mivel pökhendi módon ki akart oktatni, hogy az állam nyelvét mindenkinek kell ismernie. Meg akartam győzni (persze közöttünk románul folyt a beszélgetés): műveltség s figyelmesség dolga is, hogy a közönséget anyanyelvén szolgálja ki. Mivel ez sem használt, figyelmeztettem, hogy ez tulajdonképpen alkotmányos kötelessége. A gyűlés után a felszólaló román kolléga bocsánatot kért édesapámtól.
Az „emberarcú” hatalom pofátlansága
Édesapám kirúgatásának valódi mozgatórugói azonban egyebek voltak. Ezt ő is így értelmezte. Azok a „bűnei”, amelyeket nem bocsájtottak meg neki, és amiért rendszerellenesnek minősítették, valójában nem valamilyen megfogható ideológiai alapú nézetkülönbségekből fakadtak. (Ki tudja, a tartományi felsőbb szervek, azaz Jakab Imre és Páll Béla valójában mit gondoltak a nacionalizmusról, az anyanyelv használatáról, ötvenhatról, és így tovább?) Ami megbocsájthatlanná vált, az a zsigeri és természetesnek vett ellenállása volt a hatalom képviselőinek önkényes és méltánytalan húzásaival szemben. Édesapám (1) minden figyelmeztetés ellenére megbuktatta „Jakab elvtárs”, a párttitkár unokahúgát, (2) felháborodottan védte a csöppnyi magánszférájához való emberi jogát, amikor az „ellenőrző szervek” tudta és engedélye nélkül a fiókjában kutattak. Én csak másnap tudtam meg az esetet, amikor az egész tantestület az igazgatóval együtt felháborodva tárgyalta. Csak annyit jegyeztem meg – a máskülönben zupásőrmester hajlamú, de mégis barátomnak hitt – tanfelügyelőnek, hogy „mi az, felcsaptál detektívnek?” „Merészségemmel” megbocsájthatatlan csorbát ejtettem „presztízsén” (ő a tanárokén nem). Erre aztán a másoktól kapott szemrehányások miatti dühét is mind rám akarta önteni. Ordítozni kezdett, rohant a telefonhoz, hívta Jakab elvtársat, hogy én szembehelyezkedem a párt utasításaival. Majd „mindent” jegyzőkönyvre vettek.
JEGYZŐKÖNYV A FIÓKKUTATÁSRÓL
A legjobban az bántotta édesapámat, hogy bár egyértelműen politikai okokból bocsájtották el (ez a szekusdossziémban is visszatérő motívum), az utólagos jogi indoklás szerint ez a munkakódex 20. szakasza d) pontja alapján történt, azért, mert az alkalmazott nem felel meg a rábízott munkakörnek. Ezáltal sunyi módon szakmailag diszkreditálták, és megakadályozták, hogy szerepvállalásáért nyilvános elismerést kaphasson. Mint ahogyan a március 15-i ünnepséget sem tiltották be tulajdonképpen, csupán a gyerekeket nyilvánították alkalmatlannak a szereplésre, egyenkénti meghallgatásuk során.
Édesapám az ellene elkövetett méltánytalanság tudatában egyoldalú párbeszédet kezdett a hatalommal. Betartotta a „szolgálati utat”, azaz a párthierarchiát. Először szóbelileg fordult a tartományi tanügyi osztály vezetőjéhez, Szilágyi Margithoz. Az az ügyet lezártnak tekintette. Ezután írásban kérte a tartományi tanügyi osztályt, hogy vizsgálja felül az ellene folytatott eljárást. A tanévnyitás után elhatározta, hogy elmegy a tartományi pártbizottsághoz. „Szövérfi elvtárs” telefonon rázta le magáról. Végül Fazekas Jánoshoz folyamodott írásban. Az ajtók bezárultak, nem volt kiút. A rendszer a maga nemében következetesnek bizonyult, a párt és a szeku „ellenőrző” dossziéja működésbe lendült. Az eljövendő marosvásárhelyi kutatóból így lett kirúgott tanár. A családalapítókból pedig otthontalan.
Nemsokára olvasható:
ÉDESAPÁM FAZEKAS JÁNOSHOZ INTÉZETT FOLYAMODVÁNYA
2007 március 20.