12. A megfigyelés módozatai (3.) A műveleti követés (Filaj pe moment operativ)

A oo14676 számú követési jegyzőkönyvet ezelőtt tizennyolc évvel, 1989 július 25-én állította ki a kolozsvári szeku követéssel foglalkozó alegysége (Serviciul „F”, azaz „Filaj”). A jegyzőkönyv négy percet rögzít az életemből.

JELENTÉS:
a nevezett KONCZEI CSILLA-n, konspiratív „KATI”-n végrehajtott műveleti követést illetően az 1989.o7.25-i napon, 12,5o órától 13,18 óráig. Válaszul a oo14676-as sz. 1989.o7.25-i telefonos értesítésre, amelyben kéri annak a megállapítását, hogy a KATI objektum kapcsolatra lépett azon személyekkel, akik egy barna színű Lada Combi gépkocsival utaznak, a következőket közöljük:
„KATI” objektum a következő személyi jegyek alapján lett felismerve és követés alá vetve:
„KATI” OB. SZEMÉLYI JEGYEI: – 28-33 éves korú, közepes termet, testének alakzata átlagos, világos bőr, sötét gesztenyeszínű haj, látószemüveget visel.
AZ OBJEKTUM TEVÉKENYSÉGE
13,14 órakor „KATI” a Libertăţii téren [a Szabadság, azaz a Főtéren] található parkolóban lett meglátva egy világos barna színű DV – 5126 (H) számú Lada Combi gépkocsi mellett. Itt két férfival és két nővel beszélgetett 13,18-ig, amikor szétváltak.
„KATI” OB. egy szakállas férfivel együtt a Libertăţii teret a Március 6. [Szentegyház u.] felé mentek, a Lada gépkocsi pedig egy férfivel és két nővel együtt a Libertăţii téren keresztül az Universităţii [Egyetem] utcába távoztak.
A követés befejeződött.

Az egység főnöke
IENEI MIHAI alezredes

A KÖVETÉSI JEGYZŐKÖNYV
A KÖVETÉSI JEGYZŐKÖNYV

A követési jelentés, mint mestermű
A jegyzőkönyvben még 1989-ben is „Katinak” szólítanak, bár akkoriban már két éve meg volt a második konspiratív nevem, a „Simina”. Úgy látszik, az I/B Belföldi Hírszerző Igazgatóság ezt nem óhajtotta megosztani a követési egységgel. Az engem követő „dolgozó” még a valós identitásommal sem lehetett tisztában, a személyi leírás stílusa legalábbis arról árulkodik, hogy „missziója” alkalmával láthatott először. Az életkoromat is meglehetősen rosszul saccolta meg: 1989-ben éppen 26 éves voltam, és nem 28-33 között.

Magam elé képzelem P.N.-t, aki a jegyzőkönyvet „szerkesztette”, bár nem tudom, férfi volt-e, vagy nő, milyen volt a testalkata, hány éves lehetett, de látom, hogyan mereszti ki a szemét az írógép fölé hajolva, hogy kiszámolja, hány leütéssel kell beljebb kezdenie a MINISTERUL DE INTERNE-t ahhoz, hogy pontosan középen helyezkedjen el az INSPECTORATUL JUDETEAN CLUJ fölött, megalkotva a tökéletes szimmetriát. Három leütés szünet elöl is hátul is, se több, se kevesebb. Aztán pontosan 28 leütés és még 12-szer 28 leütés a semmibe ahhoz, hogy a bekezdések gyönyörűen helyezkedjenek el egymás alatt, katonás sorban. Nem lehet hibázni, mert nincs Delete és nincs Pic. Ez egy mestermű, aminek az értékét az is növeli, hogy fölé írták: „Exemplar unic”, azaz „Egyedi példány”.

Középiskolai rajztanárnőm jut eszembe, akit megfelelőképpen utáltunk, mivel az óra nagy részét két művelettel töltötte. Előbb vigyázállásban tartott bennünket a padok között mindaddig, amíg tökéletes libasorokat alkottunk, azaz senki se lógott ki az előtte álló háta mögül egy centivel sem. Ez elég sokáig tartott, mert a beteljesedés potenciális pillanataiban természetesen mindig kilendült valaki, egészen addig, amíg nagyon meg nem untuk az egészet és engedelmeskedtünk. Utána be kellett keretezni a rajzlapokat, több párhuzamos vonallal, amelyek megszabott távolságra helyezkedtek el egymásól, majd kijelölt méretű betűkkel fel kellett írni a „STAS” szöveget, ahogy ő mondta. Az igazi nevére nem is emlékszem, mi Reki Zitának hívtuk a román „rechizita” (iskolai felszerelés) nyomán, amit gondosan ki kellet helyeznünk a pad tetejére, hogy a tanárnő szemlét tartson felettük. Ki tudja, lehet, hogy Reki Zita egy iskolába járt P.N-el. Én ilyennek láttam őt (őket?) ötödikes koromban:

ISKOLAI RAJZ V-ES KOROMBÓL: PLANŞA 2
ISKOLAI RAJZ V-ES KOROMBÓL: PLANŞA 2

Ami a dossziéból kimaradt
A találka témája Csiriz fényképezőgépe volt, ami korábban Marius Tabacuéknál felejtődött. Nem emlékszem pontosan, hogy miért nekem kellett azt a fényképezőgépet átadni, arra sem, hogy miként került hozzám, mindenesetre segíteni akartam. Csiriz jó haver volt, az egyike azoknak, akik „futárszolgálatot” teljesítettek, leveleket, könyveket, folyóiratokat hoztak-vittek, megérdemelte, hogy visszakapja a fényképezőgépét. Édesanyám telefonján beszéltük meg a találkát, azon a telefonon, amelyiknek a lehallgatásából külön kötetnyi jegyzőkönyv került a dossziémba, erről a beszélgetésről azonban egy szó sem esik benne. Utólag mondhatnám, hogy hülye voltam, hogy egy magyarországival fényes nappalra és a Főtérre beszéltem meg a találkát, ráadásul telefonon, amit nyilván lehallgattak, de a téma annyira ártatlannak tűnt, hogy ezúttal nem konspiráltam. Bele is estünk a csőbe.

Akkori élettársammal, Kerekes Gáborral érkeztünk a Főtérre, ő a jegyzőkönyvbeli szakállas férfi. A gépkocsit talán Szobi vezette, a lányokra nem emlékszem. Minden teketóriázás nélkül nyújtottuk át a fényképezőgépet, ismétlem, teljesen nyugodtak voltunk, semmi különöset vagy veszélyeset nem találtunk a dologban. Akkor vettem észre, hogy filmeznek. Táskából filmezett a pasi, a merev derékkal sután végzett oldalmozgásából jöttem rá. Ezt a cselt azelőtt egy évvel tanultam a BBC egyik operatőrétől, aki így készített rejtett felvételeket Romániában. A videókamera lencséjét egy oldaltáska kivágott üregébe helyezte, és állingálást, sétálást színlelve filmezett. Ha az operatőr ügyesen mozgott, nehezen lehetett észrevenni, mit is csinál valójában. A videókamerát aztán Michael Stewart, a film rendezője itt hagyta nekem, mivel segítettem a forgatások megszervezésében. Ezzel a videókamerával készítette rólam Gábor nem sokkal július 25. előtt azt a felvételt, amelyen „Most mutasd meg”-et játszunk a barátainkkal egy hétvégi hegyi kirándulás alkalmával. Nekem a „nyekezol”-t kellett elmutogatni, ami az ihatatlan csicseriborsóból készült pótkávénak volt az egyik csúfneve. Ezen éltünk akkoriban.


„MOST MUTASD MEG, 1989’: A NYEKEZOL”

„Ezek a kurvák profi munkát végeztek…”
Amikor rájöttem, hogy filmeznek, előjött belőlem az enfant térrible: viccesre vettem a figurát. Nagy lendülettel integetni kezdtem, mondtam a többieknek is, mosolyogjanak. Akkor még nagyon murisnak tűnt a jelenet. Másnap reggel aztán becsengetett édesanyámhoz a szektorista. Gábort hívatták az útlevélosztályra, azonnal. Gábor akkoriban már Németországban élt, onnan látogatott haza, amikor lehetett. Kapkodva ültünk be az autóba, irány a Marx utcai rendőrség, akkoriban ott volt az útlevélosztály. A mellékutcában parkoltunk, nem mertünk a rendőrség elé hajtani. Ott vártam az autóban, nem tudom mennyi ideig, amíg Gábor visszaült az autóba és halálsápadtan bejelentette: öt órát kapott arra, hogy elhagyja az országot, másképpen erőszakkal teszik ki. Elkísértem a határig, pontosabban majdnem odáig. Amikor elment, arra gondoltam, lehet, hogy többé nem látom.

Kitoloncolták. Ez a helyes kifejezés, bár akkor, emlékeim szerint, ez a szó nem jutott az eszembe. Ez a négy perc igazi története, akkor is, ha ezt a követő tiszt bizonyára nem ismeri, és még a spicli operatőr sem, amennyiben ez egy külön személy volt. Ez az egész fényképezőgépes hülyeség nem volt egyéb, mint egy ürügy. Egy ürügy ahhoz, hogy egy embert kitoloncoljanak az országból. Még a köztünk lefolyt telefonbeszélgetés sem magyarázza meg önmagában azt, hogy a „szervek” „lecsaptak” ránk, hiszen a kocsi márkaneve és annak színe biztos nem hangzott el ebben. Oprea „mester”, azaz Oprea ezredes azonban előre tudta, hogy milyen autót kell figyelni, mint az a jegyzőkönyvben említett oo14676-as telefonos kéréséből (nota telefonică) kiderül. És a határon is pontosan tudták, hogy merre poroszkáltunk „búcsúutazásunkkor”. „Ezek a kurvák” „profi munkát” végeztek, ahogy Gábor fogalmazott kitoloncolása utáni első levelében:

Szia Kitsim! Kronológikus sorrendben szedve a történéseket. A határon már vártak. Azt is tudták, hogy 3-ra kellett volna ott legyek. Egy félóra múlva azt is tudták, hogy hol voltam, elmagyaráztam, miért. Eddig azt mondogatták nekem, hogy nincs még egyszer ott keresnivalóm. Éjjel 12-ig tartottak ott, míg ellenőrizték állításomat, ideadták útlevelem s átzavartak, akkor már nem nyilatkoztak arról, hogy beengednek-e még vagy sem. Nem álltak már többet szóba velem. Már a határon olyasmiket hallottam, hogy elég gyakori jelenség, szóval csőbe estem. […]

Pénteken s kedden foglak hívni, csütörtök este megpróbállak Anyádnál hívni. Beszélgetésünk azért halványult el, mert bekapcsolták a lehallgatókat. Ezek a kurvák tényleg többet tudnak, mint ahogy az ember belőlük kinézné. Ez tény, hogy ránk álltak s az apparátusuk sokra képes. Ez elég profi munkára vall, hogy tudták érkezésemkor, hogy hol jártam. [...]

RÉSZLETEK A LEVÉLBŐL
RÉSZLETEK A LEVÉLBŐL

Kerekes Gábor az 1989-es változások után gyakran járt haza (később itthon is ragadt), egészen addig, míg 1991 februárjában az akkoriban működő hatóságok rá nem találtak az 1989-es kiutasítási parancsra és nem aktivizálták azt. A kiutasítási parancsot csak András Imre, akkori RMDSZ képviselő interpellációjának a hatására vonták vissza.

Válasz