Alig lendültek bele a népek a táncolásba, a szeku máris azon kezdett gondolkozni, hogy hogyan lehetetlenítse el a táncházat. Ghiuruţan Traian kapitány, a III. Igazgatóság „speciális” (kémelhárító?) tisztje 1979 június 21-én terjesztette fel referátumát a „táncházkérdés” finalizálására tett javaslataival. A táncház a szeku számára egy megoldandó problémát jelentett. Úgy tűnik, mindvégig nem alakult ki egységes vélemény arra nézve, hogy a „Művészet-ügyet” („Cazul Arta”) hogyan is kell „finalizálni”: ismereteim alapján azt feltételezem, hogy az ellenőrzés, a befolyásolás, a kisajátítás, a társaság szétkergetése, megfélemlítése, szétbomlasztása, a táncházasok önkéntes vagy kitudja hogyan lejátszódó tömeges kivándorlása, mind-mind részei lehettek a stratégiának. Itt-ott, pédául Kolozsváron aztán eljutottak a „végső megoldáshoz” is. A kolozsvári táncházat 1984-ben beszüntették.

Szekus recept az „ügyek” besorolásához

Mihelyst megszületett „az ügy”, be kellett sorolni valahova. Az I/B osztályos bürokrata így gondolkozhatott: ha a mi kenyerünk az irredentizmus, nacionalizmus-sovinizmus, lássuk, mitől is irredenta, nacionalista-sovinista ez a „Művészet-ügy”. A recept rutinosnak tűnik. Először is végy

(1.) megbélyegzett személyeket…

Ha már adva vannak ugyanis olyan személyek, akiknek bejáratott megfigyelési dossziéjuk van a megjelölt témakörben, ráadásul papírjuk is van arról, hogy irredenták és nacionalisták, ez a „tény” nem szorul többé bizonyításra, hiszen a szeku által kiosztott billog egy életre szól. Az ilyen személyek puszta jelenléte önmagában is elég érvet szolgáltat arra nézve, hogy ahol ők megnyilvánulnak, az irredenta-nacionalista-sovinista-stb. szervezkedés. Könczei Ádám és Kallós Zoltán (aki a szövegkörnyezet és a múltismeret alapján a következő idézetben a kihúzott nevű személy lehet) a kolozsvári táncház központi figurái voltak, és ezenkívül megfeleltek ennek a követelménynek: a szeku által megbélyegzett személyek voltak.

A magyar nacionalisták problémájának vonalán végzett információszerző-operatív intézkedések sűrűbbé tételéből származó ellenőrzött adatokból kitűnik, hogy a kolozsvár-napoca-i magyar értelmiségi soraiból egyes reakciós elemek – akik mindannyian szerveink aktív feldolgozása alatt állnak vagy álltak, egyesek közülük egyenesen politikai és bűnügyi előzményekkel -, számos, a mellettünk élő magyar nemzetiség soraiból származó különböző társadalmi kategóriákból származó fiatalt – egyetemistákat, munkásokat, tanulókat, stb. – polarizálnak maguk köré, negatív hatást fejtvén ki rájuk. [...]

Ezeknek a tevékenységeknek a szervezői és mozgatói nevezett [KALLOS ZOLTAN] és KONCZEI ADAM, akik ezeket a kulturális helységeket „tribünként” használják nacionalista-irredenta eszméik propagálására.

(Din datele verificate obţinute ca urmare a intensificării măsurilor informativ – operative pe linia problemei naţionalişti maghiari rezultă că unele elemente reacţionare din rîndul intelectualităţii maghiare din Cluj-Napoca, – toţi lucraţi activ sau foşti lucraţi de organele noastre, parte avînd chiar antecedente politice şi penale -, polarizează în jurul lor numeroşi tineri, de diferite categorii sociale, din rîndul naţionalităţii conlocuitoare maghiare – studenţi, muncitori, elevi, etc. – exercitînd asupra lor o influenţă negativă. [...]

Organizatorii şi promotorii unor astfel de activităţi sînt numiţii: __________ 1) şi KONCZEI ADAM 2) care încearcă să folosească aceste lăcaşuri de cultură drept „tribune” pentru propagarea ideilor naţionalist-iredentiste.)

Másodsorban végy

(2.) kompromittáló adatokat…

Ha a táncházat az erkölcsrendészet ellenőrzése alá helyezték volna, valószínűleg azt rótták volna fel, hogy meglehetősen szabados szövegeket kajabálnak és énekelnek a népek táncolás közben. De a „referátumból” az derül ki, hogy a „Bodzafával” pédául nem volt semmi bajuk, pedig abban még az is benne van, hogy „a hasamon nem lehet, szűk a pinám megreped, heje-huja, haj…” Mivel a táncházat a Belső hírszerzés igazgatóságának irredentizmussal és nacionalizmussal foglalkozó alosztálya vette megfigyelés alá, a terhelő adatokat természetszerűen ebbe a kategóriába kellett elhelyezni. Lévén szó zenéről-táncról, a legegyszerűbb volt irredenta zenét keríteni. (Tudtommal az irredenta táncot még nem fedezték fel.)

Hallottam annakidején jártamban-keltemben, főleg falusi lakodalmakban egy-két irredenta nótát, főként hulla-részeg előadásmódban. Valamennyire ismerem tehát a repertoárt. A táncházakban azonban más nóták mentek. Voltak amolyan közösségi-szentimentális könnyezős hangulatok, ez igaz, ez hozzátartozott a táncházhoz, de én legalábbis nem emlékszem arra, hogy irredentául énekeltünk volna. Amolyan táncházas slágerekre hatódtunk meg, amelyeket, mint egy gyakran együtt bulizó társaság újra meg újra elővettünk, az unalomig, mondanám most, de akkoriban ezt másképpen éltem meg. „Királyfalvi nagy hegy alatt…”, „Megállj, megállj, te kis madár…”, „Haza is kéne már menni…”, „Erdély ország az én hazám…”, ilyenek jutnak eszembe.

„ERDELY ORSZAG AZ EN HAZAM”, mint irredenta nóta

Sláger volt az „Erdély ország az én hazám…”. Lehet, hogy a szövege némi nemzeti és lokálpatrióta érzelmekre apellált, és eredetileg valószínűleg a monarchia hadseregében szolgáló katonáknak az otthonmaradt szerető utáni kesergője lehetett, de hogy irredenta lett volna? Mivel ezt a nótát nem édesapámtól jegyezte le valamelyik informátor, elsődleges elemzése nem is szerepel a dossziéban, így nem tudni, hogy az illető hogy jutott a fentebb ismertetett értelmezésre a következő szöveg alapján: „Erdélyország az én hazám, nem Német-, oda vágyik az én szívem, míg élek, ott hagytam egy barna kislányt hervadni, azt szeretném csak mégegyszer meglátni.”

Sok ének, szövegében metaforákat használva, olyan nacionalista-irredenta eszméket ölel fel, a „haza” iránt érzett nosztalgia leple alatt, amelyek képesek felkorbácsolni a kedélyeket és amelyek a résztvevőket ellenséges megnyilvánulásokra indíthatják. Ebben a kontextusban megemlítjük az „ERDELY ORSZAG AZ EN HAZAM”-at, amelyik szövegében egyenes utalások történnek Románia területi egységének a revizionista megnyirbálására Erdély elcsatolásával és annak Magyarországhoz való ragasztásával.

(Multe din aceste cîntece, sub masca nostalgiei faţă de „patrie” şi folosind metafora, încorporează în textul lor idei naţionalist-iredentiste de natură să incite spiritele şi să-i antreneze, pe participanţi, la manifestări ostile. Menţionăm în acest context cîntecul „ERDELY ORSZAG AZ EN HAZAM” (Ardealul este patria mea) în al cărui text se fac referiri directe la ideea revizionistă de ştirbire a integrităţii teritoriale a României prin ruperea din teritoriul său a Ardealului şi alipirea acestuia la Ungaria.)

A táncház „beleltározása”

A szeku a saját működési logikáját vetítette rá a táncházra, amikor azt feltételezte, hogy az egész nem egyéb, mint egy olyan „fedőtevékenység”, amely a „magyar néptáncok elsajátításának és népszerűsítésének” a leple alatt nacionalista-irredenta megnyilvánulásokat szorgalmaz.

Ebbe az irányultságba helyeződnek bele elsősorban azok a tevékenységek, amelyek heti rendszerességgel folynak le, pontosabban csütörtökönként a monostori negyedi táncházban, és minden pénteken a Dobrogeanu Gherea utcai Vasutas klubban, ahol a „magyar néptáncok tanulása”, vagy a „magyar folklór népszerűsítésének” az ürügyén nagyszámú fiatal – minden alkalommal kb. 5o-6o személy vesz részt ezekben a tevékenységekben -, olyan nacionalista-irredenta megnyilvánulásokba bocsájtkozik, amelyek beszélgetések, illetve ilyen természetű énekek éneklésében testesülnek meg.

(În această direcţie, se înscriu, îndeosebi activităţile ce se desfăşoară săptămînal, respectiv în fiecare joi la casa de dansuri din cartierul Mănăştur şi în fiecare vineri la Clubul CFR din str. Dobrogeanu Gherea, unde sub pretextul „învăţării dansurilor populare maghiare” sau a „popularizării folclorului maghiar” un număr mare de tineri, – sînt prezenţi de fiecare dată la aceste activităţi cca. 50-60 persoane -, se dedau la manifestări de factură naţionalist-iredentistă, materializate atît prin discuţii cît şi prin cîntarea unor cîntece cu un asemenea caracter.)

A szeku módszertanához híven a besorolás után rögtön a totális ellenőrzése alá vonhatta a táncházat. „Beleltározta”, kik járnak oda, kik a szüleik, mikor és hol buliznak, kikkel, miről beszélgetnek, milyen zenéket muzsikálnak, énekelnek. Nem tudom, milyen zenei „szakértőkkel” dolgozhatott a szeku, mindenesetre az illető még a „Rákóczi marsot” is inkriminálta, lehet, hogy a névre való tekintettel, holott annak a zeneszámnak nem volt egyéb jelentése, mint hogy azzal szokták volt Széken berekeszteni a cigányzenészek a mulatságokat annakidején. A referátumhoz a 2-es, 3-as és 4-es mellékletek formájában csatolták a táncházasok névsorait („tabelul nominal, anexa nr. 2., 3., 4.), ezek a csatolmányok azonban az édesapám dossziéjában nem lelhetők fel, csak a rájuk való utalás maradt meg. Kipécézték a veszélyesnek ígérkező személyeket, a „lídereket”, hogy megfélelmítsék, elszigeteljék, vagy hiteltelenítsék őket, a táncházas fiatalok „megmentésére” pedig bevetették intézményes hálójukat.

Ghiuruţan javaslatai a „táncházkérdés finalizálására”

A „táncházkérdés finalizálásának” érdekében Ghiuruţan kapitány a következő utasításokra tett hétpontos javaslatot:

1. A Kolozs megyei kultúrbizottság teremtsen „megfelelő politikai hangulatot” a monostori- és a Vasas-klubban

2. A szeku hívja be és fenyegesse meg a véleményformáló személyiségeket

3. A táncházba járó személyek lajstroma alapján válasszanak ki minden karról két-három diákot, és állítsák őket elő negatív példaként saját szakmai közösségeikben

4. Az egyetem tanügyi személyzete és a KISZ tisztségviselői próbálják meg „jó útra téríteni” a lajstromban szereplő egyetemi hallgatókat

5. Az útlevélosztály büntesse meg a külföldi (magyar) állampolgárt vendégül látó táncházast

6. A kultúrbizottság diszkreditálja Kallós Zoltánt

7. A szeku szervezze be azokat a táncázasokat, akik készséget mutatnak az együttműködésre

Figyelembe véve ennek az ügynek a virulenciáját és méreteit, szükségesnek tartjuk egy olyan informatív-operatív eljárásegyüttes bevetését, amely más illetékes nevelési szervek közreműködésével együtt, végül a szóban forgó személyek ellenséges tevékenységének a semlegesítéséhez kell hogy vezessen, amiért is a Belügyi Minisztérium 000875/15.o5/1976 számú határozat előírásainak értelmében

7. Azoknak a bevonása a szerveinkkel való együttműködésbe, akik készen állnak arra, hogy ilyenszerű tevékenységekben tegyenek szert gyakorolatra.

(Avînd în vedere virulenţa şi amploarea acestui caz, considerăm necesară luarea unui complex de măsuri informativ-operative, care conjugate şi cu contribuţia altor organe educaţionale de resort, să ducă, în final, la neutralizarea acţiunilor ostile desfăşurate de cei în cauză, fapt pentru care, în conformitate cu prevederile ordinului M.I. Nr. 000875/15.o5/1976,

PROPUNEM

1. Infomarea organelor locale de partid şi UTC în ideea de a se dispune Comitetului de cultură şi educaţie socialistă a judeţului Cluj măsurile necesare pentru curmarea acestor acţiuni şi întronarea unei atmosfere politice corespunzătoare activităţilor ce se desfăşoară la casa de dansuri din Mănăştur şi Clubul CFR.

2. Avertizarea, în mod individual, la sediul organelor noastre a numiţilor:
a) KONCZEI ADAM, născut la 1.06.1926 (sic!) în Cetatea de Albă, jud. Alba, fiul lui Andrei şi Rozalia (sic!), studii Facultatea de filologie, neîncadrat politic, domiciliat în Cluj-Napoca, str. Petuniei 3, documentarist la revista „Korunk”.
b) ________, născut la _______ în _______, jud. ____, fiul lui ____ şi ______, _____, _______ la ________ din ____, neîncadrat politic, domiciliat în _____ str___nr.___.

3. Punerea în discuţia colectivelor din care fac parte, respectiv, pe facultăţi, ani sau grupe de studii, a studenţilor menţionaşi (sic!) în anexa nr. 1, pe linie de UTC. sau UASCR.
Pentru sporirea eficienţei măsurii, considerăm utilă aprobarea audierii, în prealabil a 2-3 studenţi de la fiecare facultate ce vor fi folosiţi apoi, drept exemple, în realizarea acestei măsuri.

4. Influenţarea pozitivă, prin conducerea decanatelor, a factorilor educaţionali şi UTC. din fiecare facultate vizată, a celorlalţi studenţi, participanţi la aceste acţiuni.

5. Va fi semnalată Serv. de pasapoarte, din cadrul Inspectoratului Judeţean Cluj al M.I. fapta numitului ________ din ____ de a fi găzduit, fără drept, persoana menţionată în referat, pentru aplicarea prevederilor Decretului 225/1975;

6. Atît prin discuţiile purtate cu ocazia avertizărilor sau audierea celor vizaţi, cît şi prin măsurile ce vor fi luate de Comitetul de cultură şi educaţie socialistă a judeţului Cluj se va urmări, totodată izolarea şi discreditarea lui _______ faţă de aderenţii săi ________.

7. Atragerea la colaborare cu organele noastre a celor dispuşi să se antreneze la asemenea activităţi.

DE ACORD: OFIŢER SPECIALIST III.
SEFUL SERVICIULUI I/B cpt. Ghiuruţan Tr.
lt. col. OPREA FL.

red. GT.
dact. RI
5 ex.
284/844
13.o7.79)

Bepillantás a szeku intézményes kapcsolatrendszerébe

„Ghiuruţan javaslatai”-ból az intézményes alá- és fölérendeltségi viszonyok hálója rajzolódik ki. A hét pontba szedett javaslategyüttes nyelvhasználatából kiderül, hogy melyek voltak azok az állami intézmények, amelyeknek a szeku utasításokat tudott adni. A szeku elsősorban a Kolozs megyei Kulturális és Szocialista Nevelési Bizottságot, és azon keresztül lefelé haladva az egyes kultúrházakat utasítja, de nem direkt módon, hanem a párton és a KISZ-en keresztül. A szeku „informálja” a pártot és a KISZ-szervezeteket, amelyek a maguk során utasítják s kultúrbizottságot arról, hogy hogyan „tiporják el” a nem megfelelő megnyilvánulásokat és hogy hogyan befolyásolják a politikai hangulatot.

De a szövegből arra következtethetünk, hogy a szeku az egyetemi intézményeknek is utasításokat adott, hol egyenesen a dékáni hivataloknak, hol az egyetemi KISZ-szervezeken keresztül a különböző szintű tanulmányi csoportok (vezetőinek), illetve más „oktatási tényezőknek” (lehet, hogy az egyetemen dolgozó bizalmi személyeknek?). A legsötétebb kép azonban a 6-os számú javaslatból sejlik fel, amelyik a Kolozs megyei Kulturális és Szocialista Nevelési Bizottságot lett volna hivatott diverziós feladattal megbízni, éspedig azzal, hogy járuljon hozzá Kallós Zoltán diszkreditálásához. A Kulturális Bizottság és a szeku viszonyáról talán Sigmond Istvánt kellene kérdezni, aki abban az időben a bizottság színházi szakfelügyelője volt, és akinek 1985-ben a táncház megszüntetése ellen írt folyamodványomat a kezébe adtam.

Referátum a “táncházkérdés megoldására” tett javaslatokkal:

KÉPEK ÉS HANGOK A BLOGON

„Mert nagy dologról van ám szó (…), sokkal nagyobbról, mint általában gondolják: arról, hogy az ember jó legyen-e vagy rossz”
(Platón: Állam)

Kedves Csilla!

Amikor először hívtál, hogy megnézzem a blogot (Könczei Csilla szekusblogja, http://konczei.egologo.transindex.ro), nem gondoltam volna, hogy ez ilyen fontos, katartikus hely lesz (számomra is). Bár a rokonszenvem teljesen a Tiéd volt, és volt sejtelmem arról, hogy mekkora terhet veszel a válladra, amikor a sokkötetes szekusdossziék (a Tieid és az Édesapádéi) anyagának tanulmányozására vállalkozol, nem láttam be, mire is lesz az jó (jó lesz-e egyáltalán), ha mindezt a nyilvánosság előtt teszed. Nem, nem vagyok híve a dolgok elsimításának („relativizálásának”, ahogyan ez a napokban többször elhangzott) a rosszul értelmezett „békesség” kedvéért, sem a szemét szőnyeg alá seprésének; inkább a tekintetben voltam kishitű, hogy ez a nyilvánosságra hozatal egyáltalán „jól sülhet el”.
Most már megmondhatom: inkább aggódtam érted az első hetekben-hónapokban, mert szemmel látható volt, mennyire megviselnek a felismerések, amelyekre munkád nyomán jutottál.

(Nem, nem, nem, én sohasem kérném ki a dossziémat, gondoltam magamban; nem akarom megtudni, kik voltak a barátaim közül azok, akik elárultak. Akkor, azokban az időkben ugyanis tudnivaló volt, hogy bizony még azok is, még a legjobb barátok is, „akikről nem is gondolná senki”, jelentenek… Innen nézve már könnyebb belátni, hogy épp ennek a képtelen logikának a formájában teljesedett be igazán – éppen általunk – a diktatorikus hatalom ellenünk folytatott pusztító játszmája. Ha az ember állandóan azt méricskéli, hogy kiről is „nem gondolná senki”, s arra már nem nagyon van mersze gondolni, hogy akkor meg mi is a különbség azok között, akikről „nem gondolná senki”, meg azok között, akikről „gondolni lehet” – merthogy ennek a gondolkodásnak az eredménye nyilván nem lenne más, mint az elviselhetetlen semmi –, s hogy ő maga – vagyis én magam – vajon melyik kategóriába tartozhatom a többiek szemében – hát ez maga az önpusztítás az egymás erkölcsi pusztítása módján. Ennek az ellenkezője viszont, a teljes gyanútlanság – ha ez egyáltalán lehetséges volt – naivságnak, és korántsem veszélytelen fényűzésnek bizonyult.

Minden esetre az előbbi variáns volt a gyakoribb, s ez olyannyira behatolt a szemléletünkbe, az egymáshoz való viszonyulásunk mindennapi gyakorlatába, hogy valósággal a természetünkké lett. A bizalom megvonása – ami intézményes erősítést nyert a diktatúrában – a természetes közöttünk mind a mai napig: ez az első dolgok egyike, amire kénytelen ráébrednie annak, aki a blogban közzétett jelentéseket elolvassa. De hisz tudjuk: elég csak néhány minősítő jelzőt széthinteni valakiről – vö. „összeférhetetlen”, „izgága”, „ilyen”, meg „olyan” – hányan vannak, akik ma is mesterei az ilyen fantomképgyártásnak! –, s az illető máris lenullázva, ellehetetlenítve: állhat a feje tetejére is, mert a szóbeszéd hatalma úgyis erősebb nála. Rossz belegondolni, hogy ennek milyen következményei lehetnek „hetediziglen” – ha azt az időt egyáltalán „megérjük” még…)

Épp ettől féltettelek az elején, Csilla: annak a sokkhatásnak a következményeitől, amit az „érzékelés elhomályosulásának” példájára hivatkozva tudnék a leginkább (ismét ezzel a szóval:) érzékeltetni. Ha az ember túl közelről, túl sokáig néz valamit, például egy bizonyos színt, az örvény sötétjét, akkor utána egy darabig nem látja jól más dolgok ettől eltérő színeit, árnyalatait; érzéketlenné válik irántuk. A barlang sötétjéből kilépő, napba tekintő embert a hirtelen megvilágosodás bizonyos értelemben „vakká” teszi, és – mint azt a régi történetből tudjuk – hajlamossá válik arra, hogy az árnyak világát tekintse valóságnak. Azt kérdezgetitek egymástól otthon – írta nemrég Édesanyád a blogban –, hogy „voltak-e egyáltalán barátaink azokban az átkozott időkben?”; és ami talán még ennél is súlyosabb, a kimondhatatlanság határán álló kérdés, hogy mi értelme volt hát akkor, volt-e, lehetett-e értelme egyáltalán annak az életnek, amely megcsúfoltatásának és porba taposásának dokumentumai ezek a szekusdossziék?

Ezért is írtam azt a múltkori hozzászólásomat Édesapádról, hogy tanúskodjam Neked és másoknak, magamnak is arról, hogy a Te szüleid életének példájára nem kívülről tekintek ma sem, hanem úgy, mint ami mélyen az az életembe, sokunk (tanítványaik) életébe íródott, s mint ami éppen akkor, amikor erre a leginkább szükségünk volt, az „életbe lépésünk” időszakában, ami egybeesett az általános elsötétülés, a társadalmi és emberi katasztrófa elmélyülésének idejével, segített megsejteni, hogy mi a helyes irányultsága életünknek.
Könczei Ádámnak ezért nem holtában, utólag jár a jóvátétel, hanem életében, amelyet – önmagát – másoknak tovább adott és ezáltal a jövőre örökített. Hogy ezt tudatosan tehette – vagyis volt a jövőről képe-reménye –, arra tanúság az a megrázó mondat is a naplójából, amelyet felesége, Tolna Éva idézett a blogban: „Besúgok a jövőnek”.

(Tovább él ő sok ember mozdulataiban – akiknek a száma most már bizonyára több százra tehető, hiszen az Édesanyád elindította iskolai Bogáncs-mozgalomban Csongor és a Te segítségeddel a nyolcvanas évek közepe óta több kolozsvári diáknemzedék mozgáskultúrája nevelődött, nevelődik még ma is úgy, hogy a legtöbben nem is sejtik, hogy kik állnak e nevelődés forrásánál; e képzés „ősképéről” – apa és fia táncpróbáiról a monostori blokklakásban – fájdalmasan jellemző módon a szekusdossziék őriznek „hitelt érdemlő” dokumentumokat.
Én láttam később – ugyancsak a nyolcvanas évek második felében – ezeknek a próbáknak egy másik folyományát-folytatódását a sepsiszentgyörgyi Kultúrház színpadán, a Háromszék együttes műsoraiban – többek közt az Apám táncában –, amelyeket Árpi koreografált, s amelyek az archaikum modernbe fordulásának drámáját művészi látvánnyá emelve „beszéltek” arról, ami éppen történőben volt a világunkban, kívül és belül.

Tovább él – nem az emléke, hanem a lénye! – Édesapádnak abban a jó meleg baráti érzésben is, ami hajdani osztálytársaimmal – köztük Xantus Gáborral – azóta is összeköt, hogy iskolai életünk legutolsó évében, ami egybeesett a 150 éves Petőfi-évfordulóval, magyartanárnőnk és férje – a Te szüleid – rendezésében „világraszóló” jubileumi műsort készítettünk és adtunk elő, nyomtatott műsorfüzettel, meghívókkal, mindent komolyan és felnőtt módra véve. A késő estébe nyúló próbák után a Könczei-házaspárt Gábor fuvarozta haza az apja Trabantjával; ez az akkoriban nem mindennapinak számító lehetőség – hogy egy diák autóval járjon – mintha ránk, többiekre is vetett volna némi fényt a lovagias gesztus dicsőségéből, mintha a mindannyiunkra váró „szabadmellű örömök” előképe lett volna. Ám hogy ez az előadás mennyire veszélyes vállalkozás volt szervezőire nézve azokban a sivatag időkben, azt abból sejthettük volna meg, hogy több tanárunk nem mert (?) eljönni a bemutatóra; de nem sokat vettünk észre ebből mégse, annyira eltöltött bennünket a szabadság ujjongó érzése, az (együtt) alkotó munkának ez az – azóta tudhatjuk – igen ritka jutalma.

Az élet misztériumát sejteti, ha elgondolkodik ezen az ember: hogy a növekedést olykor – amikor ezt kívánja az élet – épp a kisebbedés módján lehet elérni, úgy, hogy – akár névtelenül – valaki szolgálatot vállal, nem törődve a veszéllyel. Ilyenkor mintha a lélek venné körül védelmezőn a testet, és ez – bár hihetetlennek tűnik – észrevehető, szinte látható. Például a blogban közzétett régi fotón – amely Ilma húgodat „illusztrálja” a segélycsomagból kapott maxikabátjában – az előtérben Édesanyád látszik, amint az ölében tartja első unokáját. „Nézd csak – mutattam Karcsinak – ez tarthatta meg és össze őket, ez a ragyogás!”)

Hogy túl a látható, mégis felfoghatatlan, abszurd valóságon van egy vele egybeeső, de ellentétes, vagyis „normális”, felfogható, ám fizikai értelemben láthatatlan valóság, a totalitárius államaparátus – a kultúra intézményeit is igénybe véve – tagadta, tiltotta. Van azonban egy képesség (valamiféle „hatodik érzék”), amely által az ember – ezt a tagadást és tiltást megkerülve vagy kijátszva – mégis megőrizhette kapcsolatát azzal, amit például a régi görögök kalonnak neveztek. Meglátni tudni a földi világ dolgaiban, jelenségeiben, az emberi cselekedetekben azt, ami a világegyetem rendjének, az egyszerre szépnek, jónak és igaznak a visszfénye, felfogni az Egyet, ami a világ végtelen sokféleségének megalapozója és biztosítéka, nagyon nagy mértékben a lelki látás – a középkoriak szavával: az „oculus cordis” –, a képzelőerő képességén múlik. Ezt figyelembe véve úgy tűnik, hogy az írástudók – írók, művészek, tudósok, tanárok, a „szellem emberei” – munkájának feladat- és lehetőségköreit ennek a képességnek a működése jelöli ki. Úgy tűnik nekem (de lehet, hogy inkább a bennem lakó tanárnőnek tűnik így), hogy a valóság „égi másával”, a szakrálissal is kapcsolatot tartó képzelőerő által a művészet nemcsak az esztétikai, de egyben a morális érzéket is gyakoroltatja, tornáztatja. E képesség működtetésével a világ bizonyos értelemben reszakralizálódik, ami által a sokfélesége, gazdagsága visszanyeri létjogusultságát a totalitárius (egyed)uralommal szemben, amely ezt tagadja. (Nem véletlen, hogy éppen a legnehezebb időkben teltek meg zsúfolásig a színháztermek, voltak a legkeresettebbek a könyvek; az emberek szolidaritása a művészetekkel a Teremtéshez, annak rejtélyéhez való elpusztíthatatlan ragaszkodásuk kifejeződése is volt valamiképpen, és az ellenállásé a gonosz erőivel szemben.)

A blogban közzétett jelentések azonban napvilágra hoznak egy ezzel kapcsolatos elképesztő felismerést: azt, hogy a szeku módszereiben magáévá tette e működés titkát, és így éppen a lelki látás, a képzelőerő képességének igénybevételére alapozta hatékonyságát.
A táncházról szóló jelentéseket egy operatőr-ügynök írta, mégpedig nem is akármilyen, hanem olyan tévés operatőr, aki magas, mondhatni művészi színvonalon értette a dolgát. Sokatmondó, hogy ez a tény már a személyazonosság felfedése előtt is sejthető volt; ahogyan arra több hozzászóló is ráérzett, épp a jelentések hangja, stílusa, „tömör, már-már irodalmi megfogalmazása” alapján! Két dolog is fájdalmas megvilágítást nyert ezáltal: egyrészt, hogy a diktatúra – az árul(kod)ó nyelvet a maga eszközévé téve – miképpen volt képes a megfigyelt megfigyelőjét is a megfigyelt státusába kényszeríteni és így mindenkit a hatalmában tartani; másrészt pedig, hogy a magas színvonalú (művészi) munka, a szakértelem – a köztudattal ellentétben – nem garantálja a szabadságot, a függetlenséget, a távolságtartást az élet (mocskos) ügyeitől, ellenkezőleg!

Többen hangot adtak a blogban afölötti felháborodásuknak, amiért a „Biro Ferenc” fedőnevű ügynök nem szorítkozott a szokásos semmitmondó, „bikkfanyelvű” jelentéstételekre, hanem „túlbuzgó” odaadással tett szakszerűségről tanúskodó javaslatokat „a megfigyeltek »hatékonyabb« kifaggatására”, „»alaposabb« megfigyelésére”. Miért tette? Érthetetlen, miért kellett ezt tennie! – ismételgetik többen is a kérdést. – Pedig szerintem sokkal kevésbé megmagyarázhatatlan a dolog, ha meggondoljuk, hogy ezeket a jelentéseket egy olyan operatőr-szakember írta, akinek éppen az (volt) a munkája, hivatása, hogy a (művészi) megfigyelés módszereit egyre tökéletesítse, a láthatón túli láthatóvá tételének technikáit minél jobban kidolgozza. Majdhogynem azt lehetne mondani: nem is tehetett mást, ha már benne volt ebben az ördögi játékban, mint hogy „jól” csinálta, amit csinált; ahhoz, hogy „rossz” spiclijelentéseket írjon, annak a megjátszására kényszerült volna, hogy rossz operatőr (ami adott esetben – fiatal korát is figyelembe véve – talán nem is olyan egyszerű, mint ahogyan gondolni lehetne). (Persze ezzel a világért sem azt akarom mondani, hogy nincs, és nem tehető különbség műalkotás és spiclijelentés között!)

Szakértelem és ethosz viszonylatainak a kérdése máskor is felmerült már ennek az ügynek a kapcsán, és a szekusblog fontosságáról (engem legalábbis) az győzött meg először és azóta egyre inkább, hogy ennek problematikusságát mind a művészet, mind a tudomány vonatkozásában felmutatta (pontosabban egyelőre inkább csak felvillantotta).

Stefano Bottoni és Láng Zsolt „jelenésére” gondolok most a Szilágyi Domokos-ügy kapcsán a Tranzit Házban tartott szimpóziumon; (azért mondok „jelenést”, mert számomra nemcsak az ott elhangzott mondatok – amelyeket nyilván nem is tudok már pontosan idézni –, hanem a látvány, ahogyan ott ültek a vitaasztal két ellentétes pólusán – Bottoni a kelet, Láng a nyugat felől eső végen –, az arcok, a mozdulatok, a hanghordozás kontraszthatása volt jelentés- és jelentőségteljes).

Bottoni, az ifjú tudós, jelenkortörténész, aki néhány éve a román állambiztonsági iratok kutatására specializálódott – ő fedte fel többek között Szilágyi Domokos ügynöki jelentéseit –, valósággal lenyűgözött, ahogyan a munkájáról, alkalmazott módszereiről (itt is a módszeresség szenvedélye!), a lépten-nyomon felbukkanó akadályok legyőzésének technikáiról, eredményeiről és céljairól beszélt.

A prózaíró Láng szövege korántsem volt ennyire lehengerlő, sőt, mondhatni egyáltalán nem volt az. Igen keveset beszélt, és amit mondott az irodalom metaforikus (azaz nem referenciális) természetéről és a történet (a történet) elbeszélhetetlenségéről valami korábban szóba jött, obszcén jelenetre hivatkozva (azt hiszem, nem is ezeket a kifejezéseket használta, csak én raktároztam el így, ebben a „fordításban” az emlékeimben), az nem is annyira enigmatikusnak, inkább kevésnek tűnhetett ahhoz, hogy a hallgatóságot elragadja. Nem kapta el a hevület az egyre sürgetőbben neki szegzett, az írót provokáló kérdések hatására sem, hogy hát mit is tud kezdeni az irodalom, a művészet a valóságnak ezekkel az éles helyzeteivel, a komplikált egymásra vonatkozásoknak azzal a zűrzavarával, amikor végképp nem értünk már semmit, hogyan tud – tud-e egyáltalán – beavatkozni, segíteni stb. Csak ült nyugodtan és mosolygott, mint egy keleti bölcs.

Hát éppen ez, a beavatkozás az élet menetébe (mint az értelmiség „joga” és/vagy „kötelessége”), illetve ennek a kérdése, kérdésessége mutatkozott meg számomra eszméltetően annak a vitaestnek a „jelenésében”.
Mi ez? Valamiféle szerepcsere történt? A tudományos távolságtartás hagyományos követelménye átruházódott volna a művészetre (épp a művészetre?), s az irodalom hajdani „nevelő”, „életvezető” szerepét a tudomány vette volna magára?
Bottini minden esetre többször hangsúlyozta (a blogban is), hogy célja valamiféle katarzishoz (vagyis – gondolom én – a szó eredeti értelme szerint a méreganyagoktól való megtisztuláshoz, azaz gyógyuláshoz) segíteni az (erdélyi magyar) társadalmat. Akkor este nem titkolta haragját sem (bocsánat, hogy kimondom, de nem tudom elhessegetni a párhuzamot, amit az említett „jelenés” előhívott a képzeletemben, hogy ti. ilyen lehetett az ifjú Achilleus), illetve a csalódottságát, amiért „az üzenet nem ment át!” (talán pontosan idézem a szavait). Pedig ő, a távolról jött szakember (ismét bocsánat a kései közbeszólásért, de: mégiscsak van itt távolságtartás, csak másmilyen?), minden tudását, idejét és tehetségét arra fordítja, hogy – az utolsó pillanatban! – felkutassa és rendelkezésre bocsássa egy közösség (társadalom) ellopott, elsikkasztott, megsemmisítésre ítélt múltját, hogy az „kezdjen vele valamit” – vagyis, magyarán: kezdjen dolgozni rajta, hogy megmeneküljön a kulturális emlékezet megszakadásának semmítő következményeitől –, ám hiába: nem történik semmi érdemleges, „az üzenet nem ment át”.

Ezzel szemben a (közülünk való) prózaíró elbeszélhetetlen történetekkel pepecsel, és szemmel láthatóan nem izgatja nagyon, ha „az üzenet nem megy át”.
A kommunikáció metaszintjén azonban – amit nem a szavak, hanem inkább a test jelzései, a látvány, a „jelenés” közvetített – mégiscsak átjött valami, ami nem azonnal, hanem csak később (másnap, mikor még mindig ezen tűnődtem) tudatosult, hogy ti. mégiscsak tudhat valamit ez a Láng Zsolt, ha ennyire nyugodt maradt, és csöppet sem jött zavarba attól, hogy – a közönség szemében legalábbis – alulmaradt a Bottonivel folytatott szópárbajban (vagy inkább retorikai versenyben). A nyugalma nem hagyott nyugodni később: mi lehet az, amit elhallgatott? – találgattam.

Mígnem rájöttem, hogy voltaképpen nem hallgatott el semmit: hiszen az irodalom „metaforikus természetét” emlegette, ami pontosan azt jelenti, hogy nem közvetlenül, egyenesben, hanem többszörös áttétellel (meta-szinten) megy át az „üzenet”, ennélfogva sokkal időigényesebb és bonyolultabb folyamatról van szó, mint az információközlés esetében; azzal pedig, hogy az irodalom számára releváns történet „elbeszélhetetlenségéről” beszélt, azt árulta el, hogy az üzenet, amelynek – a „meta” többszintes közvetítésével – „át kell mennie”, az maga az elbeszélhetetlenség. Vagyis aki „veszi az üzenetet”, az épp annak kimondhatatlanságáról szerez tapasztalatot.

Az író tehát egyrészt azért nem lesz dühös, ha nem látja rögtön „átmenni az üzenetet”, mert tudja, hogy az – ha egyáltalán megtörténik – fáradságos és időigényes: ki kell várni, virrasztani (nem is annyira a feladónak, mint a címzettnek); másrészt azért nem, mert azt is tudja, hogy „a történet” (vagyis az, ami történt és történik velünk – az íróval és olvasóival egyaránt – a valóságban) „elbeszélhetetlen”, tehát nincs olyan előre látható „végkimenetele”, ami alapján az író megmutathatná, kijelölhetné számunkra a „helyes”, a „jó” utat; nem tehet mást, mint hogy írás közben újra meg újra átéli, és olvasójával is megtapasztaltatja a valóság(unk) elbeszélhetetlenségének drámáját. Ez a dráma az élet valósága maga; az irodalom erre világít rá, de nem kívülről, hanem úgy, hogy újra átéleti, s egyben a „lelki látás” számára hozzáférhetővé teszi, vagyis – a képzelőerő aktivizálásával – a sötétségben rejtőzködő fény, a valóság „égi mása” (szakrális dimenziója) is újra érzékelhetővé válik.
Ez a felismerés azért fontos számomra azt itt tárgyalt összefüggésben, mert a blog jelentőségét segített jobban megértenem.

Könczei Csilla antropológusként kezdett hozzá a saját és az édesapja többszáz oldalas megfigyelési dossziéjának tanulmányozásához, és e munka „műfajául” az internetes naplót választotta. Mindez már önmagában felvet egy sor olyan kérdést, amelyek túlmutatnak a kutatás tárgyán: elég ezek közül a tudományos munkában kötelező „objektivitás” és az eredmények közzétételének módját szabályozó műfajiság problematikusságára gondolni.
Ami a blogban történt és történik – különösen Xantus Gábor nyilatkozatának megjelenésével –, az megfordítani látszik ezeket a kérdésfeltevéseket: nem az tűnik fontosabbnak, hogy a blog közvetítésével végzett kutatás mennyire tud megfelelni avagy nem a tudományosság hagyományos módszertani és műfaji követelményeinek, hanem inkább az, hogy van-e értelme egyáltalán bármiféle tudomány olyanfajta művelésének, amely – a tárgyilagosság örve alatt – személytelen és steril, az élet – a saját élet – kérdéseitől érintetlen, amelyben a távolságtartás oly mértékű, hogy elfedi, sőt elszakítja azt az életösszefüggést, amely a vizsgálódó szubjektumot a tárgyával összekapcsolja.

Ennek az inverziónak a lehetőségére a kutatás céljára vonatkozó szóhasználat is rámutat: az antropológus közli, hogy munkájának tétje a megértés. Nem megismerést mond, hanem megértést, ami már önmagában kifejezi, hogy tárgyának természete túlmutat azokon a kereteken, amelyeket a hagyományos értelemben vett tudományos megismerés lehetővé tesz (vagyis hogy szabályozott módszerek, fogalmi apparátus segítségével egy dolgot racionálisan megmagyarázzunk). Mindaz, amiről a szekusdossziék tanúskodnak, ellenáll a kauzális összefüggések felállítására irányuló erőfeszítéseknek. Nem tehető fel velük kapcsolatban a „mi miért történt?” kérdés, viszont ellentmondást nem tűrően kiprovokálják a „hogyan történhetett?” kérdését. Nem más ez, mint az élet (és a történelem) értelmének avagy értelmetlenségének az eldönthetetlen kérdése, amellyel a dossziék szövegei különösen brutális módon szembesítik az utókort. (Bonyolítja a dolgot, hogy ez az „utókor” voltaképp nem különböztethető meg attól, amelyről a dokumentumok szólnak.)

Ezért a blog! A naplóműfaj hagyományosan a megélt életre való visszatekintés, a számvetés közege és közvetítője – közvetítője is, mert a számvetés gesztusa többnyire feltételez egy vagy több címzettet, azaz eleve a másikra, másokra tekintettel íródik: dialogikus műfaj. Ebben jól megmutatkozik a megértés személyközi természete, vagyis az, hogy ami valóban megértésre szorul, az megbeszélést igényel. Van tehát a számvetés műfajában, a naplóban egy jól érzékelhető önellentmondás: egyszerre igényli a magányt, a szubjektum töprengő önmagába fordulását, és a többiekhez fordulást, a megnyílást a külvilág felé. Korunk találmánya, az internet ennek az ellentmondásnak a kiaknázására, termékennyé tételére nyújt (váratlan) lehetőséget azzal, hogy lehetővé teszi sokak rákapcsolódását a blogra, az (írásos) hozzászólást, a számvetés munkájában való aktív részvételt.

(Tudomány ez még, vagy már inkább irodalom? – vetődhet fel a kérdés, és ezt nem azért érdemes itt szóvá tenni, hogy most rögtön meg is válaszoljuk, hanem inkább, hogy lássék: olyan horderejű kérdésekről van szó a blogban, amelyek a tudomány és az irodalom határainak a kérdését is újragondoltatják. És még valamit: Könczei Csilla filológusi igényű bíbelődése a több mint ezer oldalnyi szöveggel arra int, hogy a kommunikáció kínálkozó új lehetőségei újfajta felelősségvállalásra köteleznek; az említett határok relativizálódása például egyik oldalon sem mentesít a pontosság és alaposság követelményei alól.)

Sajátosan polifonikus szerkezet keletkezik ezáltal, ami azt jelenti, hogy a hozzászólások hangzása, hangzásértéke is szerepet játszik a dolog megvitatásában (meg lehet figyelni: nem ritka a beszédmódra, hangvételre való kölcsönös reflektálás). S ha egy percig még ennél a zenei párhuzamnál maradunk, akkor érdemes figyelembe venni egy általa megmutatkozó fantasztikus lehetőséget: azt, hogy bármennyire is diszharmonikus, megrázó, sőt ijesztő ennek a sokféle hangvételnek az összhatása, mégiscsak olyan összhangzás keletkezik belőle lassan, amelyre nem lehet nem odahallgatni, és a saját megszólalásunkat nem hozzá igazítani. Az összhangzás teszi a szóban forgó problémát „közösségi üggyé”. (Konkrétra fordítva a hasonlatot: nem mondhatnám, hogy bármelyik eddig elhangzott hozzászólással teljes mértékben egyetértenék, azt viszont igen, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben majd mindegyikkel egyetérthetek; de hogy milyen mértékben, azt már mérlegelnem kell, külön-külön is és egymáshoz viszonyítva is. Ez a mérlegelés fogja majd formálni a saját véleményemet és hangvételemet, vagyis az odahallgatás engem is nevel.)

A nagyszámú hozzászólást a szekusdosszié ügyében a táncházmozgalomra vonatkozó 18 ügynöki jelentés fakszimilé-közlése a blogban, majd ezt követően Xantus Gábor nyilatkozata váltotta ki, amelyben a rendező-operatőr elismeri, hogy egyike volt azoknak a jelentéstevőknek, akik Könczei Ádámmal való kapcsolatukról beszámolókat írtak.

A hozzászólásoknak nemcsak a mennyisége, hanem sokkal inkább a (tárgyilagosnak egyáltalán nem mondható) hangnemei mutatják, hogy ezen a ponton érte el a blog „kameramozgása” azt a mélységélességet, amelynek hatására az olvasók személyes érintettsége tagadhatatlanná vált, s ezzel megteremtődött a feltétele annak, hogy a megértés munkája ne a közönség színe előtt, hanem a bevonásával történjék. Hogy ez mennyire nehezen vállalható, gyötrelmes, belső küzdelemmel járó feladat mindannyiunk számára, jól mutatja, hogy a hozzászólók zöme megállt a nyilatkozat és annak szerzője minősítésénél. (Bátor, amiért bevallotta; gyáva, amiért nem állt ellen a beszervezésnek, holott tehette volna; áruló, aki méltán megszenved bűnéért, mert az eltitkolt bűn nyomja a lelket; áruló, akinek nincs is lelkiismerete stb.)

Többen kifogásolták, hogy Xantus Gábor túl későn szólalt meg. (Nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem – magamtól is: mihez képest későn? Az alább mondandók értelmében – szerintem – nem későn; még éppen idejében.) Egyesek azt találgatják, hogy vajon mi késztette őt éppen most vallomástételre, és válaszként a kényszert emlegetik; (mármint, hogy a blogban közzétett dokumentumok kényszerítő ereje csikarta volna ki a vallomását).

Itt megállnék, hogy elmondjam egy észrevételemet. Előrebocsátom, hogy nem tudom a választ a fentebbi kérdésre, de nem is tartom fontosnak, hogy mindenképpen megválaszoljuk. Annak viszont jelentőséget tulajdonítanék, hogy a nyilatkozattételt közvetlenül megelőzte Könczei Ádámné, hajdani magyartanárnőnk néhány mondatnyi blogbejegyzése. Zárlatát idemásolom: „De ha van valaki, aki könnyíteni szeretne a lelkiismeretén, még gyújthat egy szál gyertyát halottak napján az emlékére. Köszönöm, Tolna Éva”. Ha van valami, ami az árulások és elárultatások rejtélye mellett megértésre érdemes, akkor az ennek a bejegyzésnek a hangneme lehet: a belőle áradó engedelem, türelem és elfogadás, a lemondás a leleplezésről, a bosszúról, még az igazságszolgáltatásról is, a tekintettel lenni tudás a másik ember – a „bűnös” – szenvedésére, a megengedése, felajánlása annak, hogy az saját elhatározásából könnyítsen (vagy sem) a lelkiismeretén: mindez legalább annyira megindokolhatatlan és kimondhatatlan, mint a diktatúra sötét titkai; éppen úgy előhívja a kérdést: „hogyan lehetséges”?
(Ismétlem: az az érzésem, hogy lehet abban valami, hogy épp ezt a bejegyzést követően jelent meg a Gábor nyilatkozata.)

Ez a hang minden esetre olyan erő jelenlétét sejteti, amely képes (lesz) felülírni a nyilatkozat nyomán feltörő riadalmat, hangzavart, és alaphangjává válhat egy – a drámaiságot továbbra sem nélkülöző – párbeszédnek a blogon.
E hang ellenpólusa (ellenpontja) ezúttal is – így hallom – a Bottonié. A nyilatkozat elhangzása után csattan fel rögtön, vág vissza rá. A többiekkel ellentétben nem vádol és nem minősít (ki is mondja: „az ügy erkölcsi vonatkozásait mellőzi”, mert ezek immár „kizárólag az érintettekre tartoznak”), csak „módszertani megjegyzéseket tesz”: megállapítja, hogy a nyilatkozat ellentmondásokat tartalmaz. Találatai kíméletlenül pontosak, racionálisak, elevenbe vágók. (Azért kívánkozik ide ez a párbaj-metaforika, mert Xantus szövege is nyilatkozat, nem vallomás: vagyis az igazság kimondására alkalmasabb tényfeltáró, -rögzítő, a vallomásnál „férfiasabb” műfajt választotta megszólalása keretéül.)

(Talán az sem véletlen, hogy Xantus „viszontválasza” erre – legalábbis ezidáig: az elhallgatás. Mi is lehetne más: hiszen kétszeresen is alul maradt, megszégyenült a nyilvánosság előtt: fény derült a múlt sötétjében rejtegetett bűnre, s még attól az – ezt némiképpen enyhítő – esélytől is megfosztatott, hogy a saját akaratából és személyes bátorságából következőnek tűnjék fel a végre előkerült igazság.)

De vajon – kérdezem (és a hosszúra sikerült bevezető után voltaképpen itt kezdődik az én hozzászólásom) – előkerült az igazság? Egyáltalán közel kerültünk hozzá olyannyira, hogy már csak egy karnyújtásnyira van? Már csak azon múlik, hogy a miénk legyen, hogy Xantus megtörjön a racionális érvek kényszerítő erejétől, és megmondja kertelés és csúsztatások nélkül, hogy mi az igazság? (Pontosabban, hogy mi a rá vonatkozó, az őt illető részigazság, amely aztán a teljes igazsággá kerekedik, mihelyt a többi jelentéstevő is előáll?)

Azt kérdezem továbbá: vajon nem őszintébb, hitelesebb – tehát igazabb valamiképp – a nyilatkozat szövege épp ebben a csúsztatásokkal teli, ellentmondásos formájában, mintha teljesen „sima” és rögtön elhihető bűnvallomás lenne, az „igazság” teljes és végső napvilágra hozatala? Nem éppen az elszólások, a műfaji keretből való akaratlan kilépések, az elmondhatatlantól való menekülés kísérletei mutatják, hogy elkezdődött itt egy rettenetes belső küzdelem, agónia, alászállás a poklok sötétjébe, vagyis a küzdelmes felismerése annak, hogy az igazság, a fény nem birtokolható, s a megigazulás útja hosszú és borzalmas?
Vajon nem ismerhetjük-e fel benne a saját küzdelmeinket, vagy még inkább a meneküléseinket az életünk sötétjével való szembenézés, a vele való küzdelem felvállalása elől, s a hárítási kísérleteinket annak elismerésétől, hogy a kísértés minket is elérhet, mégpedig épp annálfogva, ami bennünk a legértékesebb? S hogy velünk is megtörténhet, hogy – mielőtt észbe kaphatnánk – „háromszor is megtagadjuk” az igazságot, olykor beszéddel, máskor (el)hallgatással? S hogy ezek a hárítási kísérletek voltaképpen annak a bizonyságai, hogy vágyunk az igazságra, vágyunk arra, hogy a miénk legyen? S nem épp a legnagyobb szégyen és fájdalom árán kényszerülünk megtanulni olykor, hogy a viszony éppen fordított? Hogy az ember, ha találkozik azzal, amit/akit egész életében keresett, halálosan megsebződhet? S hogy – paradox módon – éppen ez az élet, a sötétségből kiemelkedés, a megigazulás záloga?

Meggyőződtem hát végül, Csilla, a blog fontosságáról: a bekapcsolódás(om) – a benne közölt szövegek olvasásával és ennek a hozzászólásnak a megírásával is – megerősítette, amiről a Te bejegyzéseid is szólnak, hogy jó esély van arra, hogy a blog a fentebb érintett „megigazulás” lehetőségterévé váljék (akár közösségi értelemben is), és ne a morális terror, az ítéletvégrehajtás színhelye legyen. Látnivaló, hogy a munka, amelyet e színhely megteremtéséért és fenntartásáért végzel, nem az „igazság” kikényszerítéséért folytatott küzdelem, hanem inkább egyfajta „virrasztás”, várakozás, alászálló áldozat, amely az élet és a történelem értelmébe vetett hitet tartja ébren. Sok erőt kívánok a folytatáshoz!

Ölellek:
Gyöngyi

Kolozsvár, 2007. október 12-23.

NYILATKOZAT

Én, Xantus Gábor, televíziós rendező-operatőr, Könczei Csilla szekuritátés kutatómunkájával kapcsolatban az alábbiakat hozom a nyilvánosság tudomására:

Kijelentem, hogy 1977.-ben, harminc évvel ezelőtt, 22 éves koromban, megfelelő élettapasztalattal nem rendelkező, megfélemlített fiatalemberként egyike volatam azon
-Könczei Csilla állítása szerint mintegy 30- jelentéstevőnek, akik Könczei Ádámmal való
kapcsolatukról beszámolókat kellett írjanak.

Ezeket a Román Kommunista Párt Megyei Bizottságának székázában, ennek egyik földszinti szobájában mondták nekem tollba vagy jegyzetelték kikérdezésemet.
Ezeket saját nevemmel szignáltam és Achim nevű párthivatalnok vette magához.

Ezért ma megkövetem Könczei Ádámot és családját.

A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottságtól f.év október 4.-én kértem mielőbbi, teljes
átvilágításom. Ettől várom a ma még számomra ismeretlen és megmagyarázhatatlan körülmények tisztázását.
Biro Ferenc névhez semmi közöm, mint ahogyan soha nem jártam az általam ismeretlen nevű „Crisan” vagy „Horea” házakban sem.

A kommunista diktatúra idején a párt vagy a szekuritáté nyomására behálózottak tetteire
ma nincs erkölcsi mentség. Hiszem, hogy a morális megtisztuláshoz vezető út csak múltbeli,
áldatlan tetteink vállalása jegyében járható be.

Ezért állok a nyilvánossá elé.
*

Nyilatkozatomhoz az alábbi körülmények kapcsolódnak:

-Mióta kamerát vettem a kezembe, az 1970-es évek közepétől, a román párt- és állami szervek
nevezetesen sz RKP propaganda osztálya és a szekuritáté érdeklődésének holdudvarába kerültem.
Ezek munkámra és minden ezzel kapcsolatos kérdésre vonatkozó beszámolási kötelezettségre szólítottak fel.
Miután ennek hónapokig nem tettem eleget, családomat, pontosabban már megromlott egészségi állapotú Édesapámat érintő kényszerhelyzet elé állítottak. Tudtam, hogy őt, dr.Xantus János tanárt a szekuritáté régen figyeli, hogy korábban többször behívták s egy hosszabb benttartózkodásakor, amikor tanítványait is kivizsgálták, súlyosan bántalmazták. Ezt a traumát élete végéig nem heverte ki.

A szekuritátéval való együttműködésre tett kétszeri kísérlet elől gimnazista koromban, majd néhány évvel később, huszonévesen, kétszer kitértem.

Ezért a továbbiakban kikényszerített beszámoltatásom pártvonalon történt.

-2-
Erre a Megyei Pártbizottság propaganda osztályán szólítottak fel ahol közölték, hogy
a televízió munkatársaként ez tevékenységemmel járó kötelességem, mivel akkor a rádió és a televízió a Kommunista Párt Központi Bizottságának közvetlenül alárendelt intézményként
működött.

A párttal való együttműködést elfogadtam, hogy dolgozhassak.

Ezt követően hosszabb-rövidebb megszakításokkal, telefonhívásra meg kellett jelennem a pártszékházban, ahol sokszor a legapróbb részletekig kikérdeztek. Mindvégig az volt a benyomásom, hogy mindenről tudnak, minden lépésem figyelik. Nem egyszer kérdeztek rá személyes, sőt családban elhangzott beszélgetésekre is. Hogy megfigyelés alatt tartanak, azt értésemre adták .Azt is közölték, hogy az országban kamerával „ide-oda szaladgálni” nem lehet.
Sejtettem, hogy folyamatosan lehallgatnak, amire sok, erre vonatkozó jel mutatott.

1976-tól a 80-as évek közepéig a szekuritáté három alkalommal hivatott be kihallgatásra és
nyilatkozattételre, amikor engem faggattak – magamról.
Ennek részleteire itt nem térek ki.

Ilyen körülmények között került sor beszámoltatásomra, mely televíziós munkám minden vetületére kitért. Mindvégig úgy éreztem, hogy mindez formális, hiszen igen jól
tájékozottak voltak és sokszor „segítettek” emlékezni. Olyan ismeretanyag birtokában voltak,
melyek mások jelentéseiből vagy lehallgatások anyagaiból származhattak. Idegeket örlő,
pszichológiai kötélhúzás volt – pártmunkának álcázva.

Ez a lelkiállapot, az akkori körülmények, a folyamatos behívások, az állandó fenyegetettség érzete és a körülöttem eluralkodott pszichózis vezetett oda, hogy huszonévesen a filmes-televíziós tevékenységemre vonatkozó beszámolási kötelezettséget képtelen voltam megtagadni.

Választhattam : itt hagyom testileg-lelkileg meggyötört Apámat, akinek támasza voltam és itt hagyom szülőföldem, vagy vállalom az itthon maradás ódiumát és dolgozni próbálok, az ismert körülmények között.
Ez utóbbit választottam mert hittem, hogy egyszer vége lesz.

Mindezt nem mentségemre hozom fel, csupán megállapítom.

Annyit tehettem és tettem, hogy mindvégig tudatosan kerültem minden olyan helyzetet, mely mozgásterem szélesítését jelentette. Köztudomású, hogy magam a táncház-mozgalomban nem vettem rész – és éppen ilyen meggondolásból – noha tehettem volna. Hasonló okból maradtam távol minden olyan helyzettől és helyszíntől, mely megítélésem szerint a hatóságok érdeklődésére tarthatott számot.

E gyötrő állapot és nehéz lelkiismeret is késztetett arra, hogy amint lehetett, 1989 decemberében, még az ostromállapot óráiban az első oda érkező magyar szerkesztőként vettem részt egy fontos közintézményünk, a Kolozsvári Rádió és Televízió magyar adásainak
újraindításában. Kezdetben katonákkal, az intézmény stratégiai védelmében, majd első, szabad magyar nyelvű műsorainak elkészítésében.

-3-

Tisztában vagyok azzal, hogy 2007. szabad világában már nehezebben idézhető fel, élhető
újra a hetvenes-nyolcvanas évek diktatorikus és teljhatalmi feltételrendszere.
Főleg azok számára érthetetlen, akik koruknál fogva sem tapasztalhatták mindezt.

Hogy ki mennyire mocskolódott be vagy maradhatott tisztán a hajdani, zsarnoki ország legexponáltabb médiaintézményében az esély és tartás kérdése volt.

Magam is szeretnék azok között lenni, akiket nem nem kényszerítettek
arra, hogy lelkiismeretük ellen forduljanak.

1989-et követően semmilyen közéleti vagy vezetői tisztségre nem pályáztam, ilyen felkéréseket elhárítottam, a politikai életbe nem kapcsolódtam be, egyesületekbe, érdekvédelmi szervezetekbe nem iratkoztam, munkámnak éltem.

A magyarság életéből, gondjaiból és sorskérdéseiből ihletődött filmjeimet csöndes vezeklésnek szántam.

Ma, harminc évvel a törtétek után felmentést nem kérhetek, a történtek erkölcsi súlyát
magam viselem.

Átvilágításom eredményét nyilvánosságra hozom.

Hiszem, hogy e nyilatkozatom a sajtóban vagy másutt dolgozó nemzedéktársaim körében is elindíthat egy régen várt megtisztulási folyamatot.

Kolozsvár, 2007.október 5.-én Xantus Gábor

„Besúgok a jövőnek” – írta Könczei Ádám naplójában. Most, ahogy olvasgatom a róla szóló jelentéseket – ismétlem, csak olvasgatom, mert nehezen tudom megemészteni, sőt sokszor nem is akarom megérteni –, minduntalan felötlik bennem, voltak-e egyáltalán igazi barátaink azokban az átkozott időkben? Vagy idejekorán megérezte, hogy azok, akik hozzánk jártak: könyvet kölcsönözni, érdeklődni családi gondjainkról vagy véleményt hallani bizonyos közéleti kérdésekről, csupán „álbarátok” lettek volna?
Sajnos, ő nem érhette meg a számonkérést, ezennel a szembesítés elmaradt. De ha van valaki, aki könnyíteni szeretne a lelkiismeretén, még gyújthat egy szál gyertyát halottak napján az emlékére. Köszönöm, Tolna Éva

Az 17012-as számú „Bíró Ferenc” fedőnevű ügynök 1977 és 1982 között 18 jelentést írt édesapámról. A dossziéban szereplő legelső feljegyzése már a 87-es sorszámot viseli, az utolsó pedig a 216-ost. Hogy „Bíró Ferenc” meddig dolgozott a szekunak, nem tudom. Bár édesapám dossziéjából két jelentés másodpéldánya „átöröklődött” a saját dossziémba, 1982 után nem találkoztam újabb tőle származó dokumentummal. A 18 általam ismert „Bíró Ferenc” fedőnévvel aláírt szöveg közül 10 teljes egészében a táncházról szól, vagy legalábbis érinti ezt a témát.

A jelentések alapján arra lehet következtetni, hogy „B. F.” polgári foglalkozására nézve a Román TV magyar adásának munkatársa volt. A jelentések tárgyát képező találkozások többnyire valamilyen filmezés kapcsán, vagy ürügyén jöttek létre, a táncházon kívül a leggyakrabban pedig az RTV magyar adása körül forog a szó. Egyébként „B.F.” a jelentéseiben beszámol néhány olyan riportról, amelyeket a magyar adás számára forgatott.

Megfigyelés a filmezés ürügyén…

[A forrásnak] nemrégiben egy filmezés kapcsán alkalma nyílt elbeszélgetni K. Á-al… – így indít „B. F.” 1977 március 2-án. Jó ötlet, gondolhatta magában Neciu Gavril hadnagy, és kiadta az utasítást: Ugyanazzal az ürüggyel tegyen újabb látogatásokat. („recent, cu ocazia unei filmări, a avut ocazia să poarte discuţii…” „Sub acelaşi pretext [al filmării] să facă din nou vizite…” 1977.03.02., 2873. 210 old.) Az utasításnak megfelelően „B. F.” április 28-án újból felkereste édesapámat és arról érdeklődött, hogy hogyan filmezhetne le egy ilyen [táncházas] találkozást azért, hogy pontosabb képet festhessen ezekről a találkozásokról. („Sursa s-a interesat de modul, cum ar putea filma o asemenea întîlnire [în casa de dans], pentru a putea da o imagine mai exactă a acestor întîlniri.” 1977.04.28., 2873. 203 old.). Az utasítás visszatérő: A filmezés ürügyén keresse fel K. Á-ot a Korunknál, hogy újabb részleteket tudjon meg arról, mi foglalkoztatja mostanában. (Sub pretextul filmării să-l caute pe K. A. la redacţia “KORUNK” spre a stabili noi detalii despre preocupările lor. 1977.04.28., 2873. 203. old.) 1977 októberében a jelenet megismétlődik. “B. F.” jelenti: a forrás… nemrégiben megkereste nevezett K. Á-ot azért, hogy a táncház ürügyén elbeszélgessen vele mondván, hogy egy filmet szeretne készíteni róluk. Neciu hadnagy újabb utasítást ad ki: a [forrás] keresse tovább ugyanazzal az ürüggyel, hogy dokumentálódhasson. (”sursa … recent l-a căutat pe numitul Könczei Ádám, spre a purta discuţii cu el cu pretextul casei de dans, spunînd, că sursa intenţionează să realizeze un film cu ei.” „Sub acelaşi pretext să-l caute spre a se documenta…” 1977.10.18. 2873.185-185b old.)

“B. F.” filmkészítői tevékenysége

“B. F.” saját film-riportjairól is említést tesz jelentéseiben. A táncházas filmezésein kívül három konkrét munkájára utal: 1979 szeptemberében a Korunkról készített riportot, 1979 novemberében a RKP XII. Kongresszusára készített elő egy anyagot, 1982 júniusában pedig a dési kulturális életről Csép Sándorral együtt.

A forrás tudatja, hogy néhány napja a Korunk szerkesztőségébe látogatott, mivel egy riportot készített a tévének. (Sursa vă inf. că în urmă cu cîteva zile a făcut o vizită la red. “Korunk”, pt. a realiza un reportaj pt. TV. 1979.09.23. 2873.142. old.)

A forrás tudatja, hogy nemrégiben találkozott nevezett K.A-al, akivel elbeszélgetett azokról az adásokról, amelyeket a XII. Kongresszusra készített. Ezekről az adásokról és a benne szereplőkről KONCZEI azt az állítást tette, hogy “Azok a magyarok renegátok, akik a mikrofon és a filmezőgép előtt pozitív dolgokat mondanak az RKP Kongresszusáról és arról, hogy hogyan van megoldva a magyar nemzetiség kérdése. (Sursa vă informează că recent a întîlnit pe numitul KONCZEI ADAM … cu care a purtat o discuţie referitoare la emisiunile pe care sursa le face pt. Congresul al XII-lea, faţă de aceste emisiuni şi faţă de subiecţii lor, KONCZEI a afirmat “Sînt nişte renegaţi acei maghiari care în faţa microfonului şi a aparatului de filmat spun lucruri pozitive în legătură cu Congresul PCR şi în legătură cu modul în care este rezolvată problema naţionalităţii maghiare. 1979.11.08. 2873.135 old.)

A múlt héten a TV magyar adása számára egy riportot készített a dési magyar nemzetiség kulturális-művészeti életéről nevezett ______vel. A riportot a Szocialista Nevelés és Kultúra Kongresszusának a tiszteletére készítették, amelyikre rövidesen sor fog kerülni, az ajánlást pedig, hogy a dési helyzetet filmre vegyék, K.A. tette a Korunktól, CSEP-nek. (În cursul săptămînii trecute a realizat pentru redacţia maghiară a TV un reportaj în legătură cu viaţa cultural artistică a naţionalităţii maghiare din Dej împreună cu numitul _______ Reportajul respectiv a fost făcut în cinstea Congresului Educaţiei şi Culturii Socialiste ce va avea loc în viitorul apropiat iar recomandarea de a înregistra pe peliculă aspectele de la Dej i-a fost făcută lui CSEP de Konczei Adam de la „KORUNK”. 1982.06.01., 2873. 53 old.)

Édesapám engedett pavlovi reakciójának, és szidni kezdte a magyaradást:
“közöld a bukaresti kollegáiddal, hogy…”

Édesapám megbízott “B. F”-ben, hiszen régi ismerősök voltak. Valahányszor meglátta őt, engedett pavlovi reakciójának és éktelenül szidni kezdte a magyaradást. Közöld a bukaresti kollegáiddal, hogy a norvégek és a hollandok már lefilmeztek. Szégyen, hogy a saját tévénk nem támogat. (…transmite-i colegilor tăi de la Bucureşti, că norvegienii şi olandejii ne-au filmat deja, este o ruşine, că televiziunea noastră nu ne sprijină…. 1977.10.18., 2873. 185. old.) Szégyen, hogy milyen a Román Televízió magyar nyelvű adásának színvonala. Az ottani embereknek nincs felelősségérzetük a magyar lakosokkal szemben, csúfolkodnak velük, hogy ilyen programot sugároznak. Egyébként ordináré disznóságnak tartom azt, hogy nincs egy hosszabb heti műsor, hiszen milliónyi magyar előfizető van, akik a TV-nek illetéket fizetnek. (Este o ruşine calitatea emisiunilor din emisiunea în limba maghiară a Televiziunii Române. Oamenii de acolo sînt lipsiţi de simţul răspunderii faţă de locuitorii maghiari, de care îşi bat joc, difuzînd asemenea program. De altfel, consider o porcărie ordinară faptul, că nu există un program săptămînal mai lung, fiindcă există milioane de abonaţi maghiari, care plătesc o taxă considerabilă de TV.” – 1977.06.17., 2873.192. old.) [A magyar lakosság] többet érdemelne, mint heti 3 óra adást, több rádióközvetítést, mint amennyi aktuálisan van és nem csak egynéhány sajtóorgánumot. A számukhoz mérten ötször több jogot érdemelnének. [...] Mindaz, amit jelenleg a magyar nemzetiségnek nyújtanak, csak egy kirakat, és nem elégíti ki a magyar lakosság valódi szellemi igényeit. (Ar merita mai mult de 3 ore emisiuni T.V., mai mult decît orele actuale de transmisie radio şi nu doar cîteva organe de presă. În raport cu numărul lor ar trebui să aibă de 5 ori mai multe drepturi. [...] Tot ceea ce se dă în prezent naţionalităţii maghiare este o vitrină şi nu satisface adevăratele necesităţi spirituale ale populaţiei maghiare. 1977.11.08., 2873.192. old.)

A magyaradás, mielőtt a táncháztalálkozók és kalákák egyik főszervezőjévé avanzsált volna, a kezdeti időszakban elkerülte a táncház népszerűsítését. „B. F.” a szekunak adja át a saját szerkesztősége ellen megfogalmazott panaszokat. 1977 november 5-én a kolozsvári egyetemi rádió a TV magyaradásával együtt találkozót szervezett a Brassai, a nagyenyedi Bethlen Gabor iskolásai és széki fiatalok számára. Erre a rendezvényre a kolozsvári táncházból senkit nem hívtak meg. „A szervezők kritikán alul jártak el. Tudták nagyon jól, milyen nagy szükségünk lett volna a népszerűsítésre, hogy valamennyire létezni tudjunk. De annyit sem kaptunk. Mintha a táncház, amiért néhányan annyit küzdünk, nem is létezne. Szégyen, hogy magunk sem segítjük egymást” – mondta KONCZEI. (Sursa vă informează că în data de 5 XI 1977 a participat voluntar la întîlnirea dintre reprezentanţii şcolilor BRASSAI şi a Liceului Industrial „Bethlen Gabor” din Aiud cu tinerii din Sic. Întilnirea a fost organizată de către redacţia de radio-ficare (sic) a studenţilor din Cluj-Napoca, împreună cu red. maghiară a televiziunii. [...] Organizatorii au procedat sub orice critică. Ştiau bine, ca mare nevoie am fi avut de o popularizare, ca să putem exista cît de cît. Nici măcar atîta n-am primit, Parcă casa de dans, pentru care luptăm cîţiva nici nu ar exista. Este o ruşine, că nu ne ajutăm între noi” – spunea Konczei. – 1977.11.15., 2873. 184 old.) Két héttel később édesapám valami ehhez hasonlóan szapulhatta a magyaradást (a szöveghűség ugyanis nem ellenőrizhető): Vajon a Román Televízió magyar szerkesztőségének adása akaratlagos provokáció volt az én fiataljaimmal szemben? (a táncházasokkal, akiket KONCZEI patronál) Hogy engedheti meg magának egy magyar szerkesztő, hogy egy ilyen ifjúsági adásban, amelyik folklórjellegű, ne hívja meg ezt a fiatal csoportot, amelyik diákokból áll, önkéntesekből, akiket minden szerv üldöz és akadályoz, és amelyiknek nagy szüksége van támogatásra.” (Transmisia Televiziunii Române (redacţia maghiară) a fost oare o provocare intenţionată la adresa băieţilor mei? (casa de dans patronată de KONCZEI) Cum îşi poate permite un redactor maghiar ca într-o asemenea emisiune pentru tineret, cu caracter folcloric să nu invite o tînără formaţie, alcătuită din elevi, din voluntari, care sînt loviţi şi împiedicaţi de toate organele, şi care are mare nevoie de sprijin. 1977.11.29. 2873. 183 old.)

Pillanatképek a táncház történetéből “B. F.” jelentései alapján

A jelentések a táncház történetének egy-egy pillanatát dokumentálják a maguk módján. A irattárban létező titkosított akták alapján bizonyára egy teljes kronológiát össze lehetne állítani. Valahogy így nézne ki:

Táncház a negyedik emeleten: 1977 márciusa

Apa és fia otthon tanulják a széki táncokat (a tömbház negyedik emeletén). Ezt a táncházat a tavasszal, nyáron szeretnék beindítani, a lehetőségek függvényében. Addig patrónust keresnek maguknak. (Această casă de dans ar urma să fie înfiinţată în primăvară-vară, în funcţie de posibilităţi. Pînă atunci ei îşi caută patronul … 1977.03. 02. 2873. 210 old.)

Helykeresés, akadályoztatás: 1977 áprilisa

Könczei Ádám szerkesztő elmesélte a forrásnak, hogy a kör nem talál patrónust és minden lépésnél nehézségekbe ütközik, mind a szervezés, mind a helyiség kérdésében. […] Miután telefonon beszélt nevezett ______-el, akitől az új monostori helyiségről érdeklődött, Könczei A. megígérte a forrásnak, hogy a találkozóhely megállapítása után azonnal értesíteni fogja, és meghívja. Azt mondta, hogy már három találkozójuk volt, és túl nagy népszerűségnek örvendenek abban az értelemben, hogy túl sok résztvevő van. (“Redactorul Könczei Ádám a povestit sursei că cercul nu-şi găseşte patron, şi la fiecare pas întîmpină greutăţi, cît în privinţa organizării, cît şi a localului.[…] După ce a vorbit la telefon cu numitul _____, de la care s-a interesat de noul local din cart, Mănăştur. Könczei A. a promis sursei că imediat după stabilirea locului de întîlnire va anunţa sursa, şi-l va invita. El a spus, că cercul a avut deja trei întîlniri, şi se bucură de prea mare popularitate, în sensul, că sînt prea mulţi participanţi.” 1977.04.28. 2873. 203 old.)

Kikötő a monostori úti táncházban: 1977 júniusa

Visszatérve a Tánckör – Szék problémájára, [K.Á] irónikusan megjegyezte: “nem a filmesek és a mi szerveink filmeztek le először egy ilyen táncházat, hanem két dán, akik így akarták támogatni ezt az eseményt. A forrás megudta, hogy a két dán két héttel azelőtt volt ott, a monostori Kultúrházban, és nevezett _______-el jöttek. (Revenind la problema Cercului de dans – Sic, el a remarcat cu ironie: “nu cineaştii şi organele noastre au fost cei, care au filmat prima dată o asemenea seară de dans, ci doi danezi, care prin aceasta vor să patroneze această manifestare. Sursa a aflat, că cei doi danezi au fost prezenţi (acolo) în urmă cu două săptămîni, în Casa de Cultură din Măsăştur, şi că au venit cu numita ________, de la __ de _____. 1977.06.17. 2873. 192. old.)

A monostori táncház beindul: 1977 októbere

Ki kell lépnünk az anonimitásból. Tudd meg, hogy ez a táncház hetente (minden csütörtökön délután) több mint száz magyar fiatalt foglalkoztat, többségükben diákokat és székieket. A helyi hatóságok támogatnak, az “Ifjumunkás” és az “Írók Szövetsége” patronál. A jövőben szeretnénk vasárnap is megszervezni, kétszer egy héten. (“Trebuie să ieşim din an anonimat. Să şti, că această casă de dans, antrenează săptămînal (fiecare joi dupămasă) un număr de peste o sută de tineri maghiari, maioritatea studenţi şi cei veniţi din satul Sic. Organele locale ne sprijină, ziarul “Ifjumunkas” şi “Uniunea scriitorilor” ne patronează. Vrem, ca în viitor să organizăm întîlniri şi dumineca, deci de două ori pe săptămînă.” – 1977.10.18. 2873. 185. old.)

A táncházzenekar osztódással szaporodik: 1977 novembere

A kezdeményezésünk életképességét a tények bizonyítják: egy zenekarból kettő lett. Szerveztek egy tánccsoportotot Csíkszeredában és egyet szerveznek Marosvásárhelyen. Mindannyiuknak ugyanazok az elképzelései, mint nekünk. (“…vitalitatea iniţiativei noastre se dovedeşte prin fapte: dintr-un taraf s-au făcut două. S-a organizat o formaţie de dansuri sicane la Miercurea Ciuc şi se organizează una la Tg. Mureş. Toate au la baza lor ideile şi năzuinţele noastre.” – 1977.11.29. 2873. 183. old.) Az alakuló táncházzenekarok, amelyekre a jelentés utal az Ördögszekér, a Bodzafa, a csíkszeredai Barozda és a marosvásárhelyi Regösök.

Táncháztalálkozó Kolozsváron a Dosztojevszki utcában: 1981 áprilisa

A forrás tudatja, hogy nemrég részt vett a Dosztojevszkij utcai sportcsarnoki táncos összejövetelen, ahol egy nagy számú fiatal és néptánccsoport vett részt, különböző megyékből. (Sursa Vă informează, că recent a participat la reuniunea de dans de la Sala sporturilor Dostoievski, unde au participat un mare număr de tineri şi formaţii de dansuri populare din diferite judeţe. – 1981.04.13. 2873. 93. old.)

Táncháztalálkozó Székelyudvarhelyen: 1981 novembere

A forrás tudatja, hogy 1981.11.22-én Székelyudvarhelyen, Hargita megyében, a helyi KISZ szervek és az Ifjúmunkás patronátusa alatt egy nagy Tánczház kaláka volt, amin az egész országból magyar nemzetiségű fiatalok – nagyrészt fiatalok – vettel részt- Néhány tíz magyarországi turista is jelen volt. (Sursa vă informează că în ziua de 22.11.1981 a avut loc în Odorheiu Secuiesc, jud. Harghita, sub patronajul organelor locale UTC şi Ifjumunkas o mare şezătoare Tanczhaz la care au participat persoane – în special tineri – de naţionalitate maghiară din toată ţara. Au fost prezenţi şi cîteva zeci de turişti veniţi din R.P.Ungară. 1981.11.24. 2873. 78. old.)

„Bíró Ferenc” ügynöki feladatai

„B. F.” tartótisztje, Neciu Gavril hadnagy utasításaira végezte ügynöki feladatait, szekus fanyelven a kiképzés alapján („pe baza instructajului”), illetve a megállapított feladatok alapján („pe baza sarcinilor trasate…”). Édesapám és a bátyám személyes megfigyelésén kívül („Date despre comportamentul şi concepţiile lui KONCZEI – fiul”) feladata volt részt venni a táncházas összejöveteleken („Să participe la reuniuni…” „Să participe şi el la reuniunile acestui cerc al tinerilor maghiari…”) abból a célból, hogy megállapítsa és jelentse a következőket:

1. kik járnak oda („Ce aderenti urmează a avea această casă de dans…”, „a vedea componenţa participanţilor…”)

2. hol és milyen program szerint folynak a tevékenységek („Date despre locul şi programul de desfăşurare a activităţii…”)

3. mi történik az összejöveteleken és miről beszélgetnek az emberek („să stabilească comentariile şi discuţiile care se poartă…”, „conţinutul activităţilor care au loc şi discuţiile ce se poartă acolo…”)

4. vannak-e nacionalista megnyilvánulásaik, énekelnek-e nacionalista énekeket („dacă se cîntă sau poartă discuţii cu caracter naţionalist…”)

5. járnak-e a táncházba külföldiek, és ha igen, kik. („Cine sînt cei doi danezi şi care este scopul prezenţei lor la acest cerc…”, „dacă vin şi cetăţeni străini…”)

Mivel édesapám személyi megfigyelési dossziéjába (románul DUI) csak olyan dokumentumok kerültek be, amelyek valamilyen mértékben személyesen érintették, a „B. F” a rábízott feladatokról valószínűleg más aktákban heverő jelentésekben számol be. Egy 1979-ben szerkesztett „referátumban” egy szekustiszt mindenesetre már irredenta nótázásról beszél és külön mellékletre utal, amelyik a táncházba járók névsorát tartalmazza. A referátumot az informátorok beszámolói alapján készítették.

Egy “jó lehetőségekkel” bíró informátor

A filmezés sikeresen elfedte “B. F.” háttérmunkáját. Édesapám annyira gyanútlan volt vele szemben, hogy még azt is elmondta neki, mit gondol a besúgókról: Nagyon bizalmasan, Konczei megjegyezte, hogy nevezett _______ megtudta, hogy ki a “kém” a csoportból. Amikor a forrás mit sem sejtetve érdeklődött az illető neve iránt, Konczei azt válaszolta: “mindenhol ott vannak az ilyen elemek, akiktől meg kellene szabadulni, mint a rühösöktől.” A forrás magyarázatot kért a “kém” kifejezésre, amire Konczei így válaszolt: “nem látod, hogy az egyetemre is bejut egy-egy nagyon gyanúsan, a média alatt, csak azért hogy aztán bizonyos szerveket informáljon.” (Foarte confidenţial, Konczei a remarcat, că numita ______ a aflat că cine din grup este “spionul”, care a provocat situaţii neplăcute cu fel şi fel de discuţii.” Cînd sursa, nedumerit s-a interesat de numele acestuia, Konczei a spus: “sînt peste tot asemenea elemente de care trebuie să scapi ca de rîoşi.” Sursa a cerut explicaţie la expresia “spioni”, la care Konczei a răspuns: “nu vezi, că şi la facultăţi intră cîte unul foarte dubios, sub medie, pentru a putea informa unele organe.” 1977.04.29. 2873. 203-204. old.) “B. F.” kitűnő lélekjelenlétére következtethetünk abból, hogy ügynöki jelentésében az ügynök meghatározását is belefoglalta.

„B. F.” jelentéseit a tisztek pozitívan értékelték, a jelentések végén található bejegyzésekből ugyanis kitűnik, hogy több szöveget ezek közül felküldtek a szeku országos szintű központi hivatalába (2 ex. se va da la Serv. I-B.), illetve a párthoz (se va face o notă către organele de partid), néhányat pedig belefoglaltak az országos (belső) terjesztésű „napi hírlevélbe”, a Buletin-ba (Nota se va exploata şi la Buletin.) De „B. F.” informátori tevékenységének talán a legnagyobb elismerése, legalábbis eszmei síkon, hogy egy nagyfőnök az egyik jelentésre írt széljegyzetében megjegyzi: A jelentés jó! A forrás jó lehetőségekkel bír. Használják fel fokozottabban. (Nota este bună! Sursa are posib. Să fie folosit mai intens. 1977.06.17. 2873.192. old.)

Alakítsuk ki a hálózatunkat és foglalkozzunk komolyan ezzel a környezettel. Sok külföldi jár oda és lefilmezik az ottani tevékenységeket. És nem csak ennyi. (Să ne creem reţea şi să ne ocupăm în mod serios de acest mediu. Mulţi străini merg şi fimează activităţile de aici, fără aprobare. Şi nu numai atît.) Így szólítja fel Crăciun őrnagy a kollegáit 1977 októberében. A jelentések alapján (de bizonyára más informátori jelentések alapján is) felfigyeltek a táncházra, és megalkották a „táncházproblémát”, „Cazul Arta”-ra keresztelve.

A “BÍRÓ FERENC” FEDŐNEVŰ ÜGYNÖK JELENTÉSEI: