17. Vendég a blogon (3.) Orbán Gyöngyi

KÉPEK ÉS HANGOK A BLOGON

„Mert nagy dologról van ám szó (…), sokkal nagyobbról, mint általában gondolják: arról, hogy az ember jó legyen-e vagy rossz”
(Platón: Állam)

Kedves Csilla!

Amikor először hívtál, hogy megnézzem a blogot (Könczei Csilla szekusblogja, http://konczei.egologo.transindex.ro), nem gondoltam volna, hogy ez ilyen fontos, katartikus hely lesz (számomra is). Bár a rokonszenvem teljesen a Tiéd volt, és volt sejtelmem arról, hogy mekkora terhet veszel a válladra, amikor a sokkötetes szekusdossziék (a Tieid és az Édesapádéi) anyagának tanulmányozására vállalkozol, nem láttam be, mire is lesz az jó (jó lesz-e egyáltalán), ha mindezt a nyilvánosság előtt teszed. Nem, nem vagyok híve a dolgok elsimításának („relativizálásának”, ahogyan ez a napokban többször elhangzott) a rosszul értelmezett „békesség” kedvéért, sem a szemét szőnyeg alá seprésének; inkább a tekintetben voltam kishitű, hogy ez a nyilvánosságra hozatal egyáltalán „jól sülhet el”.
Most már megmondhatom: inkább aggódtam érted az első hetekben-hónapokban, mert szemmel látható volt, mennyire megviselnek a felismerések, amelyekre munkád nyomán jutottál.

(Nem, nem, nem, én sohasem kérném ki a dossziémat, gondoltam magamban; nem akarom megtudni, kik voltak a barátaim közül azok, akik elárultak. Akkor, azokban az időkben ugyanis tudnivaló volt, hogy bizony még azok is, még a legjobb barátok is, „akikről nem is gondolná senki”, jelentenek… Innen nézve már könnyebb belátni, hogy épp ennek a képtelen logikának a formájában teljesedett be igazán – éppen általunk – a diktatorikus hatalom ellenünk folytatott pusztító játszmája. Ha az ember állandóan azt méricskéli, hogy kiről is „nem gondolná senki”, s arra már nem nagyon van mersze gondolni, hogy akkor meg mi is a különbség azok között, akikről „nem gondolná senki”, meg azok között, akikről „gondolni lehet” – merthogy ennek a gondolkodásnak az eredménye nyilván nem lenne más, mint az elviselhetetlen semmi –, s hogy ő maga – vagyis én magam – vajon melyik kategóriába tartozhatom a többiek szemében – hát ez maga az önpusztítás az egymás erkölcsi pusztítása módján. Ennek az ellenkezője viszont, a teljes gyanútlanság – ha ez egyáltalán lehetséges volt – naivságnak, és korántsem veszélytelen fényűzésnek bizonyult.

Minden esetre az előbbi variáns volt a gyakoribb, s ez olyannyira behatolt a szemléletünkbe, az egymáshoz való viszonyulásunk mindennapi gyakorlatába, hogy valósággal a természetünkké lett. A bizalom megvonása – ami intézményes erősítést nyert a diktatúrában – a természetes közöttünk mind a mai napig: ez az első dolgok egyike, amire kénytelen ráébrednie annak, aki a blogban közzétett jelentéseket elolvassa. De hisz tudjuk: elég csak néhány minősítő jelzőt széthinteni valakiről – vö. „összeférhetetlen”, „izgága”, „ilyen”, meg „olyan” – hányan vannak, akik ma is mesterei az ilyen fantomképgyártásnak! –, s az illető máris lenullázva, ellehetetlenítve: állhat a feje tetejére is, mert a szóbeszéd hatalma úgyis erősebb nála. Rossz belegondolni, hogy ennek milyen következményei lehetnek „hetediziglen” – ha azt az időt egyáltalán „megérjük” még…)

Épp ettől féltettelek az elején, Csilla: annak a sokkhatásnak a következményeitől, amit az „érzékelés elhomályosulásának” példájára hivatkozva tudnék a leginkább (ismét ezzel a szóval:) érzékeltetni. Ha az ember túl közelről, túl sokáig néz valamit, például egy bizonyos színt, az örvény sötétjét, akkor utána egy darabig nem látja jól más dolgok ettől eltérő színeit, árnyalatait; érzéketlenné válik irántuk. A barlang sötétjéből kilépő, napba tekintő embert a hirtelen megvilágosodás bizonyos értelemben „vakká” teszi, és – mint azt a régi történetből tudjuk – hajlamossá válik arra, hogy az árnyak világát tekintse valóságnak. Azt kérdezgetitek egymástól otthon – írta nemrég Édesanyád a blogban –, hogy „voltak-e egyáltalán barátaink azokban az átkozott időkben?”; és ami talán még ennél is súlyosabb, a kimondhatatlanság határán álló kérdés, hogy mi értelme volt hát akkor, volt-e, lehetett-e értelme egyáltalán annak az életnek, amely megcsúfoltatásának és porba taposásának dokumentumai ezek a szekusdossziék?

Ezért is írtam azt a múltkori hozzászólásomat Édesapádról, hogy tanúskodjam Neked és másoknak, magamnak is arról, hogy a Te szüleid életének példájára nem kívülről tekintek ma sem, hanem úgy, mint ami mélyen az az életembe, sokunk (tanítványaik) életébe íródott, s mint ami éppen akkor, amikor erre a leginkább szükségünk volt, az „életbe lépésünk” időszakában, ami egybeesett az általános elsötétülés, a társadalmi és emberi katasztrófa elmélyülésének idejével, segített megsejteni, hogy mi a helyes irányultsága életünknek.
Könczei Ádámnak ezért nem holtában, utólag jár a jóvátétel, hanem életében, amelyet – önmagát – másoknak tovább adott és ezáltal a jövőre örökített. Hogy ezt tudatosan tehette – vagyis volt a jövőről képe-reménye –, arra tanúság az a megrázó mondat is a naplójából, amelyet felesége, Tolna Éva idézett a blogban: „Besúgok a jövőnek”.

(Tovább él ő sok ember mozdulataiban – akiknek a száma most már bizonyára több százra tehető, hiszen az Édesanyád elindította iskolai Bogáncs-mozgalomban Csongor és a Te segítségeddel a nyolcvanas évek közepe óta több kolozsvári diáknemzedék mozgáskultúrája nevelődött, nevelődik még ma is úgy, hogy a legtöbben nem is sejtik, hogy kik állnak e nevelődés forrásánál; e képzés „ősképéről” – apa és fia táncpróbáiról a monostori blokklakásban – fájdalmasan jellemző módon a szekusdossziék őriznek „hitelt érdemlő” dokumentumokat.
Én láttam később – ugyancsak a nyolcvanas évek második felében – ezeknek a próbáknak egy másik folyományát-folytatódását a sepsiszentgyörgyi Kultúrház színpadán, a Háromszék együttes műsoraiban – többek közt az Apám táncában –, amelyeket Árpi koreografált, s amelyek az archaikum modernbe fordulásának drámáját művészi látvánnyá emelve „beszéltek” arról, ami éppen történőben volt a világunkban, kívül és belül.

Tovább él – nem az emléke, hanem a lénye! – Édesapádnak abban a jó meleg baráti érzésben is, ami hajdani osztálytársaimmal – köztük Xantus Gáborral – azóta is összeköt, hogy iskolai életünk legutolsó évében, ami egybeesett a 150 éves Petőfi-évfordulóval, magyartanárnőnk és férje – a Te szüleid – rendezésében „világraszóló” jubileumi műsort készítettünk és adtunk elő, nyomtatott műsorfüzettel, meghívókkal, mindent komolyan és felnőtt módra véve. A késő estébe nyúló próbák után a Könczei-házaspárt Gábor fuvarozta haza az apja Trabantjával; ez az akkoriban nem mindennapinak számító lehetőség – hogy egy diák autóval járjon – mintha ránk, többiekre is vetett volna némi fényt a lovagias gesztus dicsőségéből, mintha a mindannyiunkra váró „szabadmellű örömök” előképe lett volna. Ám hogy ez az előadás mennyire veszélyes vállalkozás volt szervezőire nézve azokban a sivatag időkben, azt abból sejthettük volna meg, hogy több tanárunk nem mert (?) eljönni a bemutatóra; de nem sokat vettünk észre ebből mégse, annyira eltöltött bennünket a szabadság ujjongó érzése, az (együtt) alkotó munkának ez az – azóta tudhatjuk – igen ritka jutalma.

Az élet misztériumát sejteti, ha elgondolkodik ezen az ember: hogy a növekedést olykor – amikor ezt kívánja az élet – épp a kisebbedés módján lehet elérni, úgy, hogy – akár névtelenül – valaki szolgálatot vállal, nem törődve a veszéllyel. Ilyenkor mintha a lélek venné körül védelmezőn a testet, és ez – bár hihetetlennek tűnik – észrevehető, szinte látható. Például a blogban közzétett régi fotón – amely Ilma húgodat „illusztrálja” a segélycsomagból kapott maxikabátjában – az előtérben Édesanyád látszik, amint az ölében tartja első unokáját. „Nézd csak – mutattam Karcsinak – ez tarthatta meg és össze őket, ez a ragyogás!”)

Hogy túl a látható, mégis felfoghatatlan, abszurd valóságon van egy vele egybeeső, de ellentétes, vagyis „normális”, felfogható, ám fizikai értelemben láthatatlan valóság, a totalitárius államaparátus – a kultúra intézményeit is igénybe véve – tagadta, tiltotta. Van azonban egy képesség (valamiféle „hatodik érzék”), amely által az ember – ezt a tagadást és tiltást megkerülve vagy kijátszva – mégis megőrizhette kapcsolatát azzal, amit például a régi görögök kalonnak neveztek. Meglátni tudni a földi világ dolgaiban, jelenségeiben, az emberi cselekedetekben azt, ami a világegyetem rendjének, az egyszerre szépnek, jónak és igaznak a visszfénye, felfogni az Egyet, ami a világ végtelen sokféleségének megalapozója és biztosítéka, nagyon nagy mértékben a lelki látás – a középkoriak szavával: az „oculus cordis” –, a képzelőerő képességén múlik. Ezt figyelembe véve úgy tűnik, hogy az írástudók – írók, művészek, tudósok, tanárok, a „szellem emberei” – munkájának feladat- és lehetőségköreit ennek a képességnek a működése jelöli ki. Úgy tűnik nekem (de lehet, hogy inkább a bennem lakó tanárnőnek tűnik így), hogy a valóság „égi másával”, a szakrálissal is kapcsolatot tartó képzelőerő által a művészet nemcsak az esztétikai, de egyben a morális érzéket is gyakoroltatja, tornáztatja. E képesség működtetésével a világ bizonyos értelemben reszakralizálódik, ami által a sokfélesége, gazdagsága visszanyeri létjogusultságát a totalitárius (egyed)uralommal szemben, amely ezt tagadja. (Nem véletlen, hogy éppen a legnehezebb időkben teltek meg zsúfolásig a színháztermek, voltak a legkeresettebbek a könyvek; az emberek szolidaritása a művészetekkel a Teremtéshez, annak rejtélyéhez való elpusztíthatatlan ragaszkodásuk kifejeződése is volt valamiképpen, és az ellenállásé a gonosz erőivel szemben.)

A blogban közzétett jelentések azonban napvilágra hoznak egy ezzel kapcsolatos elképesztő felismerést: azt, hogy a szeku módszereiben magáévá tette e működés titkát, és így éppen a lelki látás, a képzelőerő képességének igénybevételére alapozta hatékonyságát.
A táncházról szóló jelentéseket egy operatőr-ügynök írta, mégpedig nem is akármilyen, hanem olyan tévés operatőr, aki magas, mondhatni művészi színvonalon értette a dolgát. Sokatmondó, hogy ez a tény már a személyazonosság felfedése előtt is sejthető volt; ahogyan arra több hozzászóló is ráérzett, épp a jelentések hangja, stílusa, „tömör, már-már irodalmi megfogalmazása” alapján! Két dolog is fájdalmas megvilágítást nyert ezáltal: egyrészt, hogy a diktatúra – az árul(kod)ó nyelvet a maga eszközévé téve – miképpen volt képes a megfigyelt megfigyelőjét is a megfigyelt státusába kényszeríteni és így mindenkit a hatalmában tartani; másrészt pedig, hogy a magas színvonalú (művészi) munka, a szakértelem – a köztudattal ellentétben – nem garantálja a szabadságot, a függetlenséget, a távolságtartást az élet (mocskos) ügyeitől, ellenkezőleg!

Többen hangot adtak a blogban afölötti felháborodásuknak, amiért a „Biro Ferenc” fedőnevű ügynök nem szorítkozott a szokásos semmitmondó, „bikkfanyelvű” jelentéstételekre, hanem „túlbuzgó” odaadással tett szakszerűségről tanúskodó javaslatokat „a megfigyeltek »hatékonyabb« kifaggatására”, „»alaposabb« megfigyelésére”. Miért tette? Érthetetlen, miért kellett ezt tennie! – ismételgetik többen is a kérdést. – Pedig szerintem sokkal kevésbé megmagyarázhatatlan a dolog, ha meggondoljuk, hogy ezeket a jelentéseket egy olyan operatőr-szakember írta, akinek éppen az (volt) a munkája, hivatása, hogy a (művészi) megfigyelés módszereit egyre tökéletesítse, a láthatón túli láthatóvá tételének technikáit minél jobban kidolgozza. Majdhogynem azt lehetne mondani: nem is tehetett mást, ha már benne volt ebben az ördögi játékban, mint hogy „jól” csinálta, amit csinált; ahhoz, hogy „rossz” spiclijelentéseket írjon, annak a megjátszására kényszerült volna, hogy rossz operatőr (ami adott esetben – fiatal korát is figyelembe véve – talán nem is olyan egyszerű, mint ahogyan gondolni lehetne). (Persze ezzel a világért sem azt akarom mondani, hogy nincs, és nem tehető különbség műalkotás és spiclijelentés között!)

Szakértelem és ethosz viszonylatainak a kérdése máskor is felmerült már ennek az ügynek a kapcsán, és a szekusblog fontosságáról (engem legalábbis) az győzött meg először és azóta egyre inkább, hogy ennek problematikusságát mind a művészet, mind a tudomány vonatkozásában felmutatta (pontosabban egyelőre inkább csak felvillantotta).

Stefano Bottoni és Láng Zsolt „jelenésére” gondolok most a Szilágyi Domokos-ügy kapcsán a Tranzit Házban tartott szimpóziumon; (azért mondok „jelenést”, mert számomra nemcsak az ott elhangzott mondatok – amelyeket nyilván nem is tudok már pontosan idézni –, hanem a látvány, ahogyan ott ültek a vitaasztal két ellentétes pólusán – Bottoni a kelet, Láng a nyugat felől eső végen –, az arcok, a mozdulatok, a hanghordozás kontraszthatása volt jelentés- és jelentőségteljes).

Bottoni, az ifjú tudós, jelenkortörténész, aki néhány éve a román állambiztonsági iratok kutatására specializálódott – ő fedte fel többek között Szilágyi Domokos ügynöki jelentéseit –, valósággal lenyűgözött, ahogyan a munkájáról, alkalmazott módszereiről (itt is a módszeresség szenvedélye!), a lépten-nyomon felbukkanó akadályok legyőzésének technikáiról, eredményeiről és céljairól beszélt.

A prózaíró Láng szövege korántsem volt ennyire lehengerlő, sőt, mondhatni egyáltalán nem volt az. Igen keveset beszélt, és amit mondott az irodalom metaforikus (azaz nem referenciális) természetéről és a történet (a történet) elbeszélhetetlenségéről valami korábban szóba jött, obszcén jelenetre hivatkozva (azt hiszem, nem is ezeket a kifejezéseket használta, csak én raktároztam el így, ebben a „fordításban” az emlékeimben), az nem is annyira enigmatikusnak, inkább kevésnek tűnhetett ahhoz, hogy a hallgatóságot elragadja. Nem kapta el a hevület az egyre sürgetőbben neki szegzett, az írót provokáló kérdések hatására sem, hogy hát mit is tud kezdeni az irodalom, a művészet a valóságnak ezekkel az éles helyzeteivel, a komplikált egymásra vonatkozásoknak azzal a zűrzavarával, amikor végképp nem értünk már semmit, hogyan tud – tud-e egyáltalán – beavatkozni, segíteni stb. Csak ült nyugodtan és mosolygott, mint egy keleti bölcs.

Hát éppen ez, a beavatkozás az élet menetébe (mint az értelmiség „joga” és/vagy „kötelessége”), illetve ennek a kérdése, kérdésessége mutatkozott meg számomra eszméltetően annak a vitaestnek a „jelenésében”.
Mi ez? Valamiféle szerepcsere történt? A tudományos távolságtartás hagyományos követelménye átruházódott volna a művészetre (épp a művészetre?), s az irodalom hajdani „nevelő”, „életvezető” szerepét a tudomány vette volna magára?
Bottini minden esetre többször hangsúlyozta (a blogban is), hogy célja valamiféle katarzishoz (vagyis – gondolom én – a szó eredeti értelme szerint a méreganyagoktól való megtisztuláshoz, azaz gyógyuláshoz) segíteni az (erdélyi magyar) társadalmat. Akkor este nem titkolta haragját sem (bocsánat, hogy kimondom, de nem tudom elhessegetni a párhuzamot, amit az említett „jelenés” előhívott a képzeletemben, hogy ti. ilyen lehetett az ifjú Achilleus), illetve a csalódottságát, amiért „az üzenet nem ment át!” (talán pontosan idézem a szavait). Pedig ő, a távolról jött szakember (ismét bocsánat a kései közbeszólásért, de: mégiscsak van itt távolságtartás, csak másmilyen?), minden tudását, idejét és tehetségét arra fordítja, hogy – az utolsó pillanatban! – felkutassa és rendelkezésre bocsássa egy közösség (társadalom) ellopott, elsikkasztott, megsemmisítésre ítélt múltját, hogy az „kezdjen vele valamit” – vagyis, magyarán: kezdjen dolgozni rajta, hogy megmeneküljön a kulturális emlékezet megszakadásának semmítő következményeitől –, ám hiába: nem történik semmi érdemleges, „az üzenet nem ment át”.

Ezzel szemben a (közülünk való) prózaíró elbeszélhetetlen történetekkel pepecsel, és szemmel láthatóan nem izgatja nagyon, ha „az üzenet nem megy át”.
A kommunikáció metaszintjén azonban – amit nem a szavak, hanem inkább a test jelzései, a látvány, a „jelenés” közvetített – mégiscsak átjött valami, ami nem azonnal, hanem csak később (másnap, mikor még mindig ezen tűnődtem) tudatosult, hogy ti. mégiscsak tudhat valamit ez a Láng Zsolt, ha ennyire nyugodt maradt, és csöppet sem jött zavarba attól, hogy – a közönség szemében legalábbis – alulmaradt a Bottonivel folytatott szópárbajban (vagy inkább retorikai versenyben). A nyugalma nem hagyott nyugodni később: mi lehet az, amit elhallgatott? – találgattam.

Mígnem rájöttem, hogy voltaképpen nem hallgatott el semmit: hiszen az irodalom „metaforikus természetét” emlegette, ami pontosan azt jelenti, hogy nem közvetlenül, egyenesben, hanem többszörös áttétellel (meta-szinten) megy át az „üzenet”, ennélfogva sokkal időigényesebb és bonyolultabb folyamatról van szó, mint az információközlés esetében; azzal pedig, hogy az irodalom számára releváns történet „elbeszélhetetlenségéről” beszélt, azt árulta el, hogy az üzenet, amelynek – a „meta” többszintes közvetítésével – „át kell mennie”, az maga az elbeszélhetetlenség. Vagyis aki „veszi az üzenetet”, az épp annak kimondhatatlanságáról szerez tapasztalatot.

Az író tehát egyrészt azért nem lesz dühös, ha nem látja rögtön „átmenni az üzenetet”, mert tudja, hogy az – ha egyáltalán megtörténik – fáradságos és időigényes: ki kell várni, virrasztani (nem is annyira a feladónak, mint a címzettnek); másrészt azért nem, mert azt is tudja, hogy „a történet” (vagyis az, ami történt és történik velünk – az íróval és olvasóival egyaránt – a valóságban) „elbeszélhetetlen”, tehát nincs olyan előre látható „végkimenetele”, ami alapján az író megmutathatná, kijelölhetné számunkra a „helyes”, a „jó” utat; nem tehet mást, mint hogy írás közben újra meg újra átéli, és olvasójával is megtapasztaltatja a valóság(unk) elbeszélhetetlenségének drámáját. Ez a dráma az élet valósága maga; az irodalom erre világít rá, de nem kívülről, hanem úgy, hogy újra átéleti, s egyben a „lelki látás” számára hozzáférhetővé teszi, vagyis – a képzelőerő aktivizálásával – a sötétségben rejtőzködő fény, a valóság „égi mása” (szakrális dimenziója) is újra érzékelhetővé válik.
Ez a felismerés azért fontos számomra azt itt tárgyalt összefüggésben, mert a blog jelentőségét segített jobban megértenem.

Könczei Csilla antropológusként kezdett hozzá a saját és az édesapja többszáz oldalas megfigyelési dossziéjának tanulmányozásához, és e munka „műfajául” az internetes naplót választotta. Mindez már önmagában felvet egy sor olyan kérdést, amelyek túlmutatnak a kutatás tárgyán: elég ezek közül a tudományos munkában kötelező „objektivitás” és az eredmények közzétételének módját szabályozó műfajiság problematikusságára gondolni.
Ami a blogban történt és történik – különösen Xantus Gábor nyilatkozatának megjelenésével –, az megfordítani látszik ezeket a kérdésfeltevéseket: nem az tűnik fontosabbnak, hogy a blog közvetítésével végzett kutatás mennyire tud megfelelni avagy nem a tudományosság hagyományos módszertani és műfaji követelményeinek, hanem inkább az, hogy van-e értelme egyáltalán bármiféle tudomány olyanfajta művelésének, amely – a tárgyilagosság örve alatt – személytelen és steril, az élet – a saját élet – kérdéseitől érintetlen, amelyben a távolságtartás oly mértékű, hogy elfedi, sőt elszakítja azt az életösszefüggést, amely a vizsgálódó szubjektumot a tárgyával összekapcsolja.

Ennek az inverziónak a lehetőségére a kutatás céljára vonatkozó szóhasználat is rámutat: az antropológus közli, hogy munkájának tétje a megértés. Nem megismerést mond, hanem megértést, ami már önmagában kifejezi, hogy tárgyának természete túlmutat azokon a kereteken, amelyeket a hagyományos értelemben vett tudományos megismerés lehetővé tesz (vagyis hogy szabályozott módszerek, fogalmi apparátus segítségével egy dolgot racionálisan megmagyarázzunk). Mindaz, amiről a szekusdossziék tanúskodnak, ellenáll a kauzális összefüggések felállítására irányuló erőfeszítéseknek. Nem tehető fel velük kapcsolatban a „mi miért történt?” kérdés, viszont ellentmondást nem tűrően kiprovokálják a „hogyan történhetett?” kérdését. Nem más ez, mint az élet (és a történelem) értelmének avagy értelmetlenségének az eldönthetetlen kérdése, amellyel a dossziék szövegei különösen brutális módon szembesítik az utókort. (Bonyolítja a dolgot, hogy ez az „utókor” voltaképp nem különböztethető meg attól, amelyről a dokumentumok szólnak.)

Ezért a blog! A naplóműfaj hagyományosan a megélt életre való visszatekintés, a számvetés közege és közvetítője – közvetítője is, mert a számvetés gesztusa többnyire feltételez egy vagy több címzettet, azaz eleve a másikra, másokra tekintettel íródik: dialogikus műfaj. Ebben jól megmutatkozik a megértés személyközi természete, vagyis az, hogy ami valóban megértésre szorul, az megbeszélést igényel. Van tehát a számvetés műfajában, a naplóban egy jól érzékelhető önellentmondás: egyszerre igényli a magányt, a szubjektum töprengő önmagába fordulását, és a többiekhez fordulást, a megnyílást a külvilág felé. Korunk találmánya, az internet ennek az ellentmondásnak a kiaknázására, termékennyé tételére nyújt (váratlan) lehetőséget azzal, hogy lehetővé teszi sokak rákapcsolódását a blogra, az (írásos) hozzászólást, a számvetés munkájában való aktív részvételt.

(Tudomány ez még, vagy már inkább irodalom? – vetődhet fel a kérdés, és ezt nem azért érdemes itt szóvá tenni, hogy most rögtön meg is válaszoljuk, hanem inkább, hogy lássék: olyan horderejű kérdésekről van szó a blogban, amelyek a tudomány és az irodalom határainak a kérdését is újragondoltatják. És még valamit: Könczei Csilla filológusi igényű bíbelődése a több mint ezer oldalnyi szöveggel arra int, hogy a kommunikáció kínálkozó új lehetőségei újfajta felelősségvállalásra köteleznek; az említett határok relativizálódása például egyik oldalon sem mentesít a pontosság és alaposság követelményei alól.)

Sajátosan polifonikus szerkezet keletkezik ezáltal, ami azt jelenti, hogy a hozzászólások hangzása, hangzásértéke is szerepet játszik a dolog megvitatásában (meg lehet figyelni: nem ritka a beszédmódra, hangvételre való kölcsönös reflektálás). S ha egy percig még ennél a zenei párhuzamnál maradunk, akkor érdemes figyelembe venni egy általa megmutatkozó fantasztikus lehetőséget: azt, hogy bármennyire is diszharmonikus, megrázó, sőt ijesztő ennek a sokféle hangvételnek az összhatása, mégiscsak olyan összhangzás keletkezik belőle lassan, amelyre nem lehet nem odahallgatni, és a saját megszólalásunkat nem hozzá igazítani. Az összhangzás teszi a szóban forgó problémát „közösségi üggyé”. (Konkrétra fordítva a hasonlatot: nem mondhatnám, hogy bármelyik eddig elhangzott hozzászólással teljes mértékben egyetértenék, azt viszont igen, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben majd mindegyikkel egyetérthetek; de hogy milyen mértékben, azt már mérlegelnem kell, külön-külön is és egymáshoz viszonyítva is. Ez a mérlegelés fogja majd formálni a saját véleményemet és hangvételemet, vagyis az odahallgatás engem is nevel.)

A nagyszámú hozzászólást a szekusdosszié ügyében a táncházmozgalomra vonatkozó 18 ügynöki jelentés fakszimilé-közlése a blogban, majd ezt követően Xantus Gábor nyilatkozata váltotta ki, amelyben a rendező-operatőr elismeri, hogy egyike volt azoknak a jelentéstevőknek, akik Könczei Ádámmal való kapcsolatukról beszámolókat írtak.

A hozzászólásoknak nemcsak a mennyisége, hanem sokkal inkább a (tárgyilagosnak egyáltalán nem mondható) hangnemei mutatják, hogy ezen a ponton érte el a blog „kameramozgása” azt a mélységélességet, amelynek hatására az olvasók személyes érintettsége tagadhatatlanná vált, s ezzel megteremtődött a feltétele annak, hogy a megértés munkája ne a közönség színe előtt, hanem a bevonásával történjék. Hogy ez mennyire nehezen vállalható, gyötrelmes, belső küzdelemmel járó feladat mindannyiunk számára, jól mutatja, hogy a hozzászólók zöme megállt a nyilatkozat és annak szerzője minősítésénél. (Bátor, amiért bevallotta; gyáva, amiért nem állt ellen a beszervezésnek, holott tehette volna; áruló, aki méltán megszenved bűnéért, mert az eltitkolt bűn nyomja a lelket; áruló, akinek nincs is lelkiismerete stb.)

Többen kifogásolták, hogy Xantus Gábor túl későn szólalt meg. (Nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem – magamtól is: mihez képest későn? Az alább mondandók értelmében – szerintem – nem későn; még éppen idejében.) Egyesek azt találgatják, hogy vajon mi késztette őt éppen most vallomástételre, és válaszként a kényszert emlegetik; (mármint, hogy a blogban közzétett dokumentumok kényszerítő ereje csikarta volna ki a vallomását).

Itt megállnék, hogy elmondjam egy észrevételemet. Előrebocsátom, hogy nem tudom a választ a fentebbi kérdésre, de nem is tartom fontosnak, hogy mindenképpen megválaszoljuk. Annak viszont jelentőséget tulajdonítanék, hogy a nyilatkozattételt közvetlenül megelőzte Könczei Ádámné, hajdani magyartanárnőnk néhány mondatnyi blogbejegyzése. Zárlatát idemásolom: „De ha van valaki, aki könnyíteni szeretne a lelkiismeretén, még gyújthat egy szál gyertyát halottak napján az emlékére. Köszönöm, Tolna Éva”. Ha van valami, ami az árulások és elárultatások rejtélye mellett megértésre érdemes, akkor az ennek a bejegyzésnek a hangneme lehet: a belőle áradó engedelem, türelem és elfogadás, a lemondás a leleplezésről, a bosszúról, még az igazságszolgáltatásról is, a tekintettel lenni tudás a másik ember – a „bűnös” – szenvedésére, a megengedése, felajánlása annak, hogy az saját elhatározásából könnyítsen (vagy sem) a lelkiismeretén: mindez legalább annyira megindokolhatatlan és kimondhatatlan, mint a diktatúra sötét titkai; éppen úgy előhívja a kérdést: „hogyan lehetséges”?
(Ismétlem: az az érzésem, hogy lehet abban valami, hogy épp ezt a bejegyzést követően jelent meg a Gábor nyilatkozata.)

Ez a hang minden esetre olyan erő jelenlétét sejteti, amely képes (lesz) felülírni a nyilatkozat nyomán feltörő riadalmat, hangzavart, és alaphangjává válhat egy – a drámaiságot továbbra sem nélkülöző – párbeszédnek a blogon.
E hang ellenpólusa (ellenpontja) ezúttal is – így hallom – a Bottonié. A nyilatkozat elhangzása után csattan fel rögtön, vág vissza rá. A többiekkel ellentétben nem vádol és nem minősít (ki is mondja: „az ügy erkölcsi vonatkozásait mellőzi”, mert ezek immár „kizárólag az érintettekre tartoznak”), csak „módszertani megjegyzéseket tesz”: megállapítja, hogy a nyilatkozat ellentmondásokat tartalmaz. Találatai kíméletlenül pontosak, racionálisak, elevenbe vágók. (Azért kívánkozik ide ez a párbaj-metaforika, mert Xantus szövege is nyilatkozat, nem vallomás: vagyis az igazság kimondására alkalmasabb tényfeltáró, -rögzítő, a vallomásnál „férfiasabb” műfajt választotta megszólalása keretéül.)

(Talán az sem véletlen, hogy Xantus „viszontválasza” erre – legalábbis ezidáig: az elhallgatás. Mi is lehetne más: hiszen kétszeresen is alul maradt, megszégyenült a nyilvánosság előtt: fény derült a múlt sötétjében rejtegetett bűnre, s még attól az – ezt némiképpen enyhítő – esélytől is megfosztatott, hogy a saját akaratából és személyes bátorságából következőnek tűnjék fel a végre előkerült igazság.)

De vajon – kérdezem (és a hosszúra sikerült bevezető után voltaképpen itt kezdődik az én hozzászólásom) – előkerült az igazság? Egyáltalán közel kerültünk hozzá olyannyira, hogy már csak egy karnyújtásnyira van? Már csak azon múlik, hogy a miénk legyen, hogy Xantus megtörjön a racionális érvek kényszerítő erejétől, és megmondja kertelés és csúsztatások nélkül, hogy mi az igazság? (Pontosabban, hogy mi a rá vonatkozó, az őt illető részigazság, amely aztán a teljes igazsággá kerekedik, mihelyt a többi jelentéstevő is előáll?)

Azt kérdezem továbbá: vajon nem őszintébb, hitelesebb – tehát igazabb valamiképp – a nyilatkozat szövege épp ebben a csúsztatásokkal teli, ellentmondásos formájában, mintha teljesen „sima” és rögtön elhihető bűnvallomás lenne, az „igazság” teljes és végső napvilágra hozatala? Nem éppen az elszólások, a műfaji keretből való akaratlan kilépések, az elmondhatatlantól való menekülés kísérletei mutatják, hogy elkezdődött itt egy rettenetes belső küzdelem, agónia, alászállás a poklok sötétjébe, vagyis a küzdelmes felismerése annak, hogy az igazság, a fény nem birtokolható, s a megigazulás útja hosszú és borzalmas?
Vajon nem ismerhetjük-e fel benne a saját küzdelmeinket, vagy még inkább a meneküléseinket az életünk sötétjével való szembenézés, a vele való küzdelem felvállalása elől, s a hárítási kísérleteinket annak elismerésétől, hogy a kísértés minket is elérhet, mégpedig épp annálfogva, ami bennünk a legértékesebb? S hogy velünk is megtörténhet, hogy – mielőtt észbe kaphatnánk – „háromszor is megtagadjuk” az igazságot, olykor beszéddel, máskor (el)hallgatással? S hogy ezek a hárítási kísérletek voltaképpen annak a bizonyságai, hogy vágyunk az igazságra, vágyunk arra, hogy a miénk legyen? S nem épp a legnagyobb szégyen és fájdalom árán kényszerülünk megtanulni olykor, hogy a viszony éppen fordított? Hogy az ember, ha találkozik azzal, amit/akit egész életében keresett, halálosan megsebződhet? S hogy – paradox módon – éppen ez az élet, a sötétségből kiemelkedés, a megigazulás záloga?

Meggyőződtem hát végül, Csilla, a blog fontosságáról: a bekapcsolódás(om) – a benne közölt szövegek olvasásával és ennek a hozzászólásnak a megírásával is – megerősítette, amiről a Te bejegyzéseid is szólnak, hogy jó esély van arra, hogy a blog a fentebb érintett „megigazulás” lehetőségterévé váljék (akár közösségi értelemben is), és ne a morális terror, az ítéletvégrehajtás színhelye legyen. Látnivaló, hogy a munka, amelyet e színhely megteremtéséért és fenntartásáért végzel, nem az „igazság” kikényszerítéséért folytatott küzdelem, hanem inkább egyfajta „virrasztás”, várakozás, alászálló áldozat, amely az élet és a történelem értelmébe vetett hitet tartja ébren. Sok erőt kívánok a folytatáshoz!

Ölellek:
Gyöngyi

Kolozsvár, 2007. október 12-23.

11 válasz: “17. Vendég a blogon (3.) Orbán Gyöngyi”

  1. pusztai farkas

    Rég nem olvastam ennyi sületlenséget! Hogy is nevezte ezt Márai?
    Ja, igen, “túlnyalásnak”.

  2. Könczei Csilla

    Kedves Heidelberg-i barátom,

    Azért szólítalak meg, mert ha azonos vagy azzal, akire az e-mail cím utal (amit én mint moderátor láthatok), nehezen fér bele a rólad alkotott elképzelésembe, hogy nem érdemben szólsz bele ebbe a vitába, hanem egy indulatkitöréssel ugrassz bele. Ráadásul meglehetősen bántó módon. Ha van időd a véleményedet részletesebben kifejteni, gondolom, jól fogna, nem csak nekem.

    Minden jót, Csilla

  3. Erőss Bulcsú

    Tisztelt Könczei Csilla!

    Sajnos nem ismerjük egymást, mint ahogyan a kedves édesapját sem ismertem. Az édesapám visztont ismerte, hiszen sepsiszentgyörgyi lakásunkon megfordult annak idején az édesapja.
    És, azt a besúgó Xantus Gábort sem ismerem személyesen, aki rendszeresen jelentett Önökről.
    Én sokakkal ellentétben nem vagyok a megbocsájtás híve, már csak azért sem, mert a sok okozott szenvedést nem lehet egy levéllel elintézni. Ezután a levél után Xantus Gábor – legalábbis számomra – kiiratkozott a tiszteletre méltó értelmiségiek sorából.
    Nagyon jól ismerem a szeku házkutatási módszereit, hiszen kisgyerekként is volt részem bennük. Azok a magyarok akik akkor besúgással mentették gyáván a bőrüket megvetésen és undoron kívül nem sokat érdemelnek. Így Xantus sem.
    Nagyon kíváncsian várom, hogy Stefano Bottoni tudna-e azzal kapcsolatban információkkal szolgálni,hogy ki(k) akasztotta(ák) fel 1986 januárjában Visky Árpádot a sepsiszentgyörgyi erdőben.
    Nem lehet úgy a jövőt építeni, hogy nem zártuk le megnyugtatóan a múltat. És akik akkor hibáztak azokat nem távolítottuk el a közéletből.
    “Ez a mi munkánk, és nem is kevés….”

    Őszinte tisztelettel,

    Erőss Bulcsú

  4. Orbán Gyöngyi

    Nyilvánvaló “pusztai farkas” hozzászólásából, hogy írásom mélyen, személyesen érinti, sérti, ezért ő maga is sérteni akar.
    A túlközeli érintettség miatt bizonyára félreértett, ezért most megpróbálok távolítani, egyszerűsíteni.
    Írásomnak szándékom szerint három fontos személyes, személyhez szóló mondanivalója van:
    1) Biztosítani akartam Könczei Csillát arról a meggyőződésemről, hogy édesapja, Könczei Ádám egész életével és munkájával az életet szolgálta, s ez erősebb, mint a szeku, amely viszont életellenes.
    2) Biztosítani akartam Xantus Gábort arról a meggyőződésemről, hogy nyilatkozata, bár ellentmondásokat tartalmaz, mégis őszinte és igaz gesztus; (most kiegészítem: bátor és példaértékű gesztus is, amennyiben érvényes benne az “Ezért megkövetem Könczei Ádámot és családját” mondat, valamint a következő rész: “A kommunista diktatúra idején a párt vagy a szekuritáté nyomására behálózottak tetteire
    ma nincs erkölcsi mentség. Hiszem, hogy a morális megtisztuláshoz vezető út csak múltbeli, áldatlan tetteink vállalása jegyében járható be. Ezért állok a nyilvánosság elé.”).
    3) Biztosítani akartam Xantus Gábort arról, hogy nincsen egyedül ezen a nehezen, gyötrelmesen “bejárható úton” (az ő fogalmazása!), amelyen a legelső lépést nyilatkozatával megtette, továbbá arról a meggyőződésemről is, hogy ebben a törekvésében legfőbb szövetségese maga Könczei Csilla.
    (Amennyiben az álnév utalást tartalmaz Hesse regényére, a hozzászólás szerzője érteni fogja, miről beszélek.)
    Orbán Gyöngyi

  5. farki

    Biztosítani akarom Tisztelt Orbán Gyöngyi, hogy bár érthetőbb és áttekinthetőbb a véleménye, mint ererdetiben, de a Könczei-Xantus féle szövetségről beszélni agyrém.
    Ennél ízléstelenebb, csak az, amikor fiatalemberek kirukkolnak a szekusdossziéikkal, hogy lám, én tiszta vagyok! Aztán dörzsölgetik a tenyerüket, várva a következő lebukást. Pedig tudott dolog remélem, hogy a nyolcvanas évek végén nem szerveztek be gyerekeket, aki pedig nomenklatura-villában cseperedett fel, azt meg végképp megkímélték.
    Ami pedig Xantus gyötrelmes útját illeti, hát elhinnénk, ha legkésöbb a Könczei blogjának megjelenésével egyidőben nyilatkozza el magát, nem sarokbaszorítva. Elkésett.
    Ön biztosíthatja a xantuszokat erről is meg arról is, de a tények tisztán beszélnek.
    lásd a történész hozzászólását
    Persze megtehette volna 18 éve bármikor

  6. Noktúr Nusi

    Tetszik nekem ez a blog. Most olvasom először, de jó pofa. Aszongya Orbán Gyöngyi álnéven valaki, hogy az ügynök, aki kiáll, az “bátor és példaértékű gesztust tesz”, minden tisztelet az övé. No meg hogy Könczei Csilla az édesapja besúgóinak lesz a legfőbb szövetségese és lelki támasza.
    El tudom képzelni, ahogy a 30 besúgó bácsi és néni majd sorban áll K.Cs. ajtajánál és várják, hogy fogadja őket egy kis gyónásra vagy psichosession-ra.
    Gondolom, az előszobában régi ismerősök is találkoznak majd és egymásra köszönnek:
    “Na, te is?”
    “Én is”.
    “Kit még?”
    “Én mást nem! És te?”
    “Hát én mindenkit, mert tudod, én titkár voltam és ez volt a fő feladatom.”
    “De nem látom itt közös ismerősünket, aki nálam magasabb beosztásban volt, és minden héten jött hozzá két pofa és olyankor nem volt szabad zavarni.”
    “Ja, hát aki elég okos volt ahhoz, hogy 89-ben ne szakítson az addigi áldásos tevékenységével, azt nem lehet dekonspirálni. Apropó, tudod, ki javasolta ezt a cikkelyt a törvénybe?”
    “Nem.”
    “Hát olvasd el figyelmesen az EP jelöltek listáját és rá fogsz jönni. Őt se lehet depispirálni.Neki nem kell “bátor és példaértékű gesztust” tenni, ülhet nyugodtan valamilyen bársonyszéken. De megyek, mert szólít Csilla tanárnő. Majd hívj fel, úgyis rég nem beszéltünk.”
    “Nem hiszem, hogy hamarosan ráérek, a cégem most kapott egy állami megrendelést. És én már úgyse dolgozom nekik s akkor meg minek?”

  7. kiss

    Szerintem az Orban Gyongyi letezo szemely. de nincs a helyzet magasltan.
    Tabacu ugyaneyen a velemenyen van, ha jol latom.

  8. Orbán Gyöngyi

    Orbán Gyöngyi, aki valóságos személy, tényleg nem áll a helyzet magaslatán. (Van ennek a helyzetnek egyáltalán „magaslata”?) Azon töpreng, hogyan is tudná megmagyarázni, miként is értette a vitatott „szövetséget”. De nem akar a lelátóról füttyögtetők színvonalára emelkedni; jó (rossz) neki lenn a pályán, ámbár nem ért a harci művészetekhez.
    Tovább lapoz a blogban, s ott azt olvassa, lehet, hogy „Biró Ferenc” nő. Ekkor megpillantja – rettenetes felismerés (az is, hogy mégis a lelátóról) – „Biró Ferencet” az aréna mélyén, a tenger szenvedés közepette, amit okozott, amint ott reszket, mint egy ügyefogyott gladiátor, s aki nem más, mint ő maga: Orbán Gyöngyi.
    (Irgalmazz…)

  9. felkiáltójel

    Kedves Orbán Gyöngyi!
    Lenne szives biztosítani bennünket hogy mit gondol ezekután, érdeklődéssel várjuk további jelentkezését!
    köszönjük.

  10. Újságolvasó

    Kedves Bíró Gyöngyi!
    Most egy kicsit kavarognak bennem a ferencek meg gyöngyik, de talán nem baj, hogy az abszurd helyzetben abszurdoid gondolatok (na ne túlozzak, csak foszlányok) is jelentkeznek.
    Szóval, itt van ez az egész csomag, nem tudunk mit kezdeni vele. Mert ha Bíró 89 után is jelentett a szeku azóta is működő, a nacionalista és irredenta tevékenységet vizsgáló részlegének, nem fogják dekonspirálni.

    Nacionalistákon és irredentákon egyértelműen a magyarokat értik, semmilyen más nációval nem foglalkoznak, bár mondjuk a bolgárok is lehetnek irredenták Dobrudzsát illetően vagy a románok Moldova szempontjából. A Nagy Románia újra létrehozására irányuló mozgalmak szabatos megnevezése is: irredenta. Erről a szeku részlegről Verestóy többet tudna mondani, ő egyfolytában a SRI-t ellenőrző parlamenti bizottság tagja. Eddig, a röpke 17 év alatt, nem volt kifogása a részleg működése ellen. Legalábbis nem fejezte ki. Igaz, aki a Dimbovita parti vegyészintézetben dolgozott az ország legzseniálisabb kémikusnője keze alatt, az megszokta a bajtársi fegyelmet.

    Ha tehát Bíró, aki fiú vagy lány vagy mindkettő esetleg egyik se, most is dolgozik, akkor a valóságos Orbán Gyöngyinek nem kell fájjon a szíve vagy a feje érte, értük, a régi elvtársak meg fogják őt/őket védeni. Egyébként semmilyen törvény nem szab ki bűntetést a Bíró Ferenceknek. Megtarthatja az állását vagy a miniszteri, szenátori székét, egy ideig még mutogatnak rá, aztán kiderül, hogy ő ma is keményen támaszkodik, fogódzkodik az egyetlen hazai és nemcsak hazai hatalmi kontinuitásra: a titkosszolgálatra/ba.
    Mi, a kisebbségi fülledt egyleteinkben, majomszigeteinken, kávézóinkban elszörnyülködünk a saját eseteinken, de azt is csak rövid ideig, mert megjelenik egy valós vagy nem Gyöngyi vagy Anna vagy Lajos vagy Péter és elkezdi sajnálni a bajba jutott mert pucér kortársunkat.

    Summa summárum. Legalább ez a pletykafészeknyi magyarság, amely már egymás cipőjének a számát is ismeri, legalább ez kellene fellépjen a közvélemény, és miért ne, a lehetséges törvényi eszközökkel a saját árulói ellen.

    Ha BF még mindig a köztévé alkalmazottja, hátha van a szervezeti szabályzatban egy olyan utalás, hogy a korábbi elnyomó szervek tagjai és együttműködői nem lehetnek az adófizetők pénzén működő média munkatársai.

    Ha nincs, akkor a Noktúr Nusinak lesz igaza!

  11. Zsu

    Magaslati summázások, a torokharapdálás, gyanakvó oldalpillantás, “Lehet hogy Te… vagy talán Ő???”… Lassan húsz éve rendszertváltottunk, csak mentalitást nem- ez az igazán szomorú. A B. F.-ek és az Achimok rendkívül büszkék lehetnek a munkájukra….

    Minden tiszteletem Orbán Gyöngyi tanárnőnek- a másfajta hozzáállás néha kövekkel jár, de talán mégis érdemes.

Válasz