Amikor az egyik legkorábbi időpontra helyezett inkrimináló vádakat megtaláltam a dossziéban, talán első ízben jött rám a nevethetnék. Az 1981-es dokumentumban ez áll (nyers magyar fordításban):

„Az 1979-es év folyamán kapcsolatban állt nevezett M. Ferenccel „Helgából” (azaz Magyarországról), aki – többször érkezvén az országba – felvette a kapcsolatot a szóban forgó személlyel (mármint velem) és olyan megnyilvánulásokra bujtogatta, amelyek az országunkban fennálló társadalmi és állami rendszert veszélyeztetik.”

(În cursul anului 1979 a întreţinut legături cu numitul M. Ferenc din „Helga” care – venind de mai multe ori în ţară – a contactat-o pe cea în cauză şi a instigat-o la manifestări potrivnice la adresa orînduirii sociale şi de stat din ţara noastră.)

Sok magyarországi barátom volt ugyanis akkoriban is, később is, sokan jártak hozzánk, hosszas, bensőséges kapcsolatok alakultak ki. M. Ferenccel kevésbé. Hogy miért pont őt bigézte ki a megfigyelő rendszer, annak okát csak abban lehet keresni, hogy Feri megjelenése rendkívül látványos volt. Azt kell, hogy mondjam, hogy azóta sem volt ilyenben részünk. Feri ugyanis motorral érkezett, piros-fehér-zöld jelvényekkel a járművén és a ruházatán, egyenesen a tömbház harmadik lépcsőházának a bejáratáig, ahol a szüleimmel laktam. Minden valamirevaló magyarországi vendég tudta, hogy törvény tiltja a külföldiek elszállásolását, a velük való találkozást 24 órán belül jelenteni kell. Azaz kellett volna, mert ennek a szabálynak mi sosem vetettük alá magunkat. Ehhez képest ez a fiatalember, miután becsengetett, és előkapta a többméteres nemzeti színű szalagját, hogy azonnyomban levágjon kinek-kinek egy darabot belőle, megkérdezte, aludhat-e nálunk. Lehet, hogy ő volt az egyedüli külföldi vendég, akit visszautasítottunk, egy ilyen intráda után lehetetlen volt ott tartani éjszakára.

Mondtunk, köszönjük, de mi nem élünk a szalagokkal, az ilyesmit tényleg nevetségesnek tartottuk. Gyerekkoromban egy évben egyszer 1 órakor, a „magyar” szilveszterkor elénekeltük a magyar himnuszt a recsegő Kossuth rádió kíséretével, meghallgattuk a szózatot, és annyi volt. Emlékeszem, sokszor meghatódtunk, könnybe lábadt a szemünk. 1990 után sosem tudtam többet elénekelni a himnuszt. Mint ahogyan a kokárda láttán sem bírok semmit érezni, esetleg elcsodálkozom a jelenségen. A régi rendszerben azt hiszem elég ellenszert oltottak belém a nemzeti színekből ahhoz, hogy egy életre immunis maradjak.

Feri tehát kiment az erdőbe aludni, bár úgy tűnik, hideg évszak volt, de azt mondta, sebaj, fagyálló hálózsákja van. Egy idő múlva levelek kezdtek tőle érkezni, azok sem akármilyenek, gondosan megrajzolt piros-zöld szegéllyel, mintákkal. Az első levél a Korunkhoz érkezett, ahol édesapám dolgozott. (El lehet képzelni a hatást.) Édesapám néhány hiányzó számot kért tőle a folyóiratgyűjteményébe (mániákusan gyűjtötte a folyóirtokat), engem többször kapacitált levélben, hogy menjek vele a Tordai hasadékba, másra nem nagyon emlékszem, csak a levelei maradtak nálam emlékeztetőnek. Akárhogy kutatok a memóriámban, nem emlékszem, a kiránduláson kívül mire bujtogatott volna, mint ahogyan az első levelén sem találom sehogy a magyar postabélyegzőt.

a levél (és a piros-fehér-zöld csíkozásos boríték)

Mai fejjel azért elgondolkozom azon, hogy hogy jutott el ez a fiú hozzánk. Amikor átjött a határon, vajon rajta voltak már a jelvények? És ha a határtól Kolozsvárig senki nem figyelt fel rá, vajon mit gondoltak az utcai spiclik a lakónegyedünkben, mint ahogyan a későbbiekben kiderül, hogy voltak ilyenek. És vajon mit gondoltak a „levélbontó” spiclik, akik kezén valamilyen módon átmentek ezek a levelek, merthogy édesapámnak akkoriban már régen működő személyi megfigyelési dossziéja volt, mint ahogyan ez is kiderül a későbbiekben. Egyáltalán azon gondolkozom, hogy miről lehet megítélni, hogy mi a különbség a naív lelkesedés és a provokáció között.

Elküldve: 2006. november 17., 14:43-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel. Itt hozzászólhat.