29. Beszélgetés Ubullal, egy távoli barátommal, aki rólam egyszer, egy közeli barátomról pedig gyakran jelentett

Ubullal kedélyes, ámde nem túl közvetlen volt a kapcsolatunk a nyolcvanas években. Emlékeim szerint rendszerint a Tibi társaságában találkoztam vele szédült kóválygások, improvizált, vagy be nem jelentett bulik alkalmával. Egyszer jártam a Hajnal negyedbeli lakásán is, amikor Tibi éppen nála lakott, nem tudom már, hogy miért. Tibi ott húzta ki tussal a kinetogrammjaimat, amelyek aztán a Korunkban jelentek meg, abban az írásban, amelyet Ubul a jelentésében is említ. Úgy hiszem, nem tudtam róla, hogy mivel foglalkozik, talán azt sem, hogy mi a teljes neve. Azt hiszem, nem is érdekelt. A nyolcvanas évek végére már nem volt számomra fontos, ki honnan jön, úgyis tudtam, hogy a legtöbbjük eltűnik majd valahol az ismeretlen idegenben, ahonnan nem volt többet visszaút. A napjaim időtlen ideiglenességben teltek, és mint sokan mások, nem vártam másra, csak az útlevélre.

Szóval, amikor a tavaly tavasszal megérkezett a CNSAS dekonspiráló levele, amiben közlik, hogy Simon Ferenc azonos a PUSZTAI fedőnevű ügynökkel, hirtelen nem tudtam, kiről is lehet szó. Aztán hamar kapcsoltam. Nem sokkal azelőtt keresett meg Tibi. Elém teregette frissen kivett követési dossziéjának lapjait, mutogatta az iratokat, többek között Ubul jelentéseit, aki gyerekkori barátja volt. Azt is tudtam, hogy ők ketten már beszéltek erről. Miután megszereztem az elérhetőségét, és felhívtam, egyből elfogadta, hogy találkozzunk, első találkozásunkkor pedig azt is, hogy rögzítsem és publikáljam a beszélgetésünket. Az itt következő beszélgetés szövegét a második találkozásunkkor készített hangfelvétel és a későbbi egyeztetések alapján állítottam össze. Úgy döntöttünk, most közöljük.

A CNSAS dekonspiráló levele:

A CNSAS dekonspiráló levele nyersfordításban:
Ikt. sz. 2009.05.19 P 1168/05
Könczei Csilla figyelmébe
Tisztelt Hölgyem,
A Nyomozati Osztály 2009.03.31-én kiállított S/DI/I/998/2009.03.31 számú feljegyzését figyelembe véve a Szekuritáté Archívumait Vizsgáló Országos Bizottság Kollégiuma 2009.05.07-én tartott gyűlésén, a Saját dossziéhoz való hozzáférhetőségről és a Szekuritáté dekonspirálásáról szóló 2008/24 sz. Kormányhatározat 1 szakaszának 7 bekezdésének alapján, amelyet a 2008/293-as Törvény módosításokkal és kiegészítésekkel elfogadott és összedolgozott a 2008/1-es Határozatával elfogadott Szekuritáté Archívumait Vizsgáló Országos Bizottság Szervezési és Működési Szabályzatának 28 paragrafusával, a Bizottság a saját arhívumában fellelhető dokumentumok alapján, megállapította a „PUSZTAI” fedőnevű informátor identitását, nevezett SIMON Ferenc, született 1957.08.02-én, Kolozsváron, Kolozs megyében, Ludovic és Margareta fiának a személyében.
A többi informátorral kapcsolatosan, akiknek a dekonspirálását kérte, ezúttal közöljük, hogy vizsgálódásainkat folytatjuk és amint eredményre jutunk, értesítjük.
Elnök
Dr. Ladislau-Antoniu CSENDES, egyetemi előadótanár

Gyere, Ubul, beszéljük meg…
[A beszélgetés rövidített és szerkesztett változata. Köszönet Jobb Borókának, aki segített lejegyezni a beszélgetést.]

Nem akartak mindenkiről hallani, csak éppen, aki nekik kellett…

Simon Ferenc Ubul: – Na Csilla, működik a kazettofon? Nem, nem kínzol ezzel engem.
Könczei Csilla: – Tehát én próbálok belegondolni abba az időbe, hogy mi is volt ez az egész. Ezekből a találkozókból a tartótisztekkel, például, gondolom, hogy valamennyire lejött, hogy kik azok a személyek, akiket figyelnek, illetve akiket meg kell figyelni.
S. F.: – Igazából kiderült, hogy nekik megvoltak azok a személyek, akikre ők és a nem tudom hány informátor rá volt állítva. Tehát valahol ők is csak ilyen kisebb irányítók, illetve elosztók voltak, mert teszem azt, voltak olyan személyek, akikről, hogyha szóba került valami, akkor azt nem akarták tudni. Biztos volt bennem olyan, hogy akkor ezt vagy azt megbaszom, ha beszélek róla. Milyen naív dolgok ezek. „Szöllősi Ferenc.” „Nem, nem, az nem kell.” Tehát a Brassai kommunista iskolaigazgatója nem érdekelte őket. Tehát ők nem akartak mindenkiről hallani, csak éppen arról, aki nekik kellett. Mindig az volt az érzésem, hogy a pénzért, a juttatásokért csinálják. Nem volt az a hülye hazafias hangulat. Ők nem képzelték magukat az utcasarokról leselkelődni. Fáradt volt, és ideges volt a főnökére, és akkor ezt neki meg kellett csinálni. És mindegyiknek persze megvolt a története, az önigazolása, hogy munkásszármazású, és…
K. Cs.: – Ezt így elmondták neked?
S. F.: – Volt ilyen is, persze. Hogy ő elmondta. Hát valószínűleg neki is meg kellett magyaráznia magának. Hogy ő tulajdonképpen mit csinál? Hát azt csináljuk, hogy mi ilyenkor végezzük a kötelességünket. Lehet, hogy a korai években nagyon ideologizált volt, de később már nem volt az. Nem emlékszem már, hogy 89 végén ők mennyire tudták, hogy lesz rendszerváltás. Szerintem nem tudták. Mert van egy ilyen forgatókönyv, hogy tudták. Persze, még akkor is, ha a Neciuból útlevélosztály-főnök lett… És, hogy ezek a kapcsolatok hogy működnek, arra példa lehet, hogy én az útlevélosztályon véletlenül találkoztam vele, mint útlevélkérelmező. A munkatársnője lett aztán később az útlevélosztálynak a főnöke, és egyszer, amikor valamiért megint ott voltam, mert a kilencvenes években, amikor mindenki rohant, meg mindenkinek kellett az útlevél, akkor egyszer ez a fehérnép engem egyszer soronkívül felhívatott és megkaptam egy olyan dolgot, amire még két napot kellett volna várjak. Nem ellenszolgáltatást várt, ő tudta, hogy a másikkal jóba vagyok. Hogy mit tudott, hogy hogyan vagyok jóba? Mert hát „serus, serus, ce faci, uite vreau…” „Nici o problemă, serus…” [„szervusz, szervusz, hogy vagy, nézd csak, arra lenne szükségem, hogy...” „Semmi gond, szervusz...”] Mert, hogy kicsi a világ.

Az ügynök, az James Bond…

K. Cs.: – Egy kicsit megütött, hogy azt mondtad, hogy az általam használt kifejezések nem igazán jók, mert az is bükkfanyelven van, hogy „beszervezés”, meg „ügynök”…
S. F.: – Szerintem ez azért nem jó, mert mi azt örököltük, hogy úgymond voltak az informátorok, akik valamilyen oknál fogva informáltak. Vagy, mert futni hagyták őket, vagy mert pénzért csinálták, vagy meggyőződésből, ugye. De az ügynök, az James Bond. Mert izgalmas neki, meg mit tudom én. Én másfél évig elmondtam, amit kértek tőlem, aztán egy ideig békén hagytak. Ez történt.
K. Cs.: – Annak idején például te, amikor magadról gondolkoztál ebben a helyzetben, akkor valamilyen kifejezést vonatkoztattál-e saját magadra?
S. F.: – Nem. Megpróbáltam magam becsapni azzal, főleg a leges-legelején, hogy tulajdonképpen vagy bántok embereket, vagy nem. Végülis nem, senkinek nem lett semmi baja. Azoknak se, akikről én nyilatkoztam. Ugyan. Tehát elmondtam, amiről különben is tudtak és… De soha senkinek azonkívül baja nem lett, hogy időnként felhívták, megkeresték, behívták, kit ahova. Utána elmesélte, hogy milyen hülye volt az, aki kérdéseket tett fel.

Nem beszerveztek, hanem megfenyegettek…

K. Cs.: – Mikor azt kérdeztem, hogy hogyan szerveztek be téged, azt mondtad, hogy ez nem egy megfelelő kifejezés.
S. F.: – Hát igen, mert nem beszerveztek, hanem megfenyegettek. Hogy amennyiben nem szolgáltatok információkat, akkor engem az iskolából a javítóintézetbe tesznek, a kiskorúak börtönébe… Meg a családom… érted.
K. Cs.: – Ezt el tudnád mesélni kicsit részletesebben, mert szerintem ez nagyon, nagyon fontos…
S. F.: – Tehát úgy történt, hogy műhelygyakorlaton voltunk, jöttek utánam. Nem tudom, a pedellus szólt-e a műhelytanárnak, vagy hogy, de az felvitt az igazgatóhoz. Bevitt az igazgatói szobába, ott volt egy valaki. Akkor erről messze lerítt, hogy ő kicsoda. És akkor innen kezdődött. Olyan információkkal rendelkezett, hogy én cigarettát csempészek, külföldi cigarettát árulok, persze ez tilos volt… Jól rájátszott erre, s akkor én kezdtem már sejteni ennek kérdésnek a jogi oldalát, meg hogy mi is lett volna velem kiskorúként… Hogy majd az érdekli őket, hogy kitől kaptam a cigarettát… Csak, ha elmondom, akkor az egészet vittem volna magammal…. Sejthettem volna, hogy egészen hosszú menetről van szó. De nem, akkor megjátszottam magam. Akkor azt mondta, hogy megpróbálnak valamit tenni az érdekemben, hogyha én teljes beismerő vallomást teszek. Azt ígérte a pasas, hogy akkor megsemmisítik a doszáromat. Még akkor sem gondoltam arra, hogy ez egy nagyon nagy veszedelem.
És akkor még volt, szintén az iskolában, egy ugyanilyen találkozó, akkor kaptam két pofont, na akkor már szende voltam. Ők mondták – én mondtam. Egy kapitánnyal, egy magyarul egészen jól beszélő alakkal beszéltem. Akkor volt a környezetemben nemrég, szintén a rokonságunkban, egy házkutatás. Ezek megfenyegettek, hogy ugyanúgy járok. Tehát ezek mind így, hol pofoztak, aztán így hol barátkoztak megint. Akkor próbáltam elbújni, nem felvenni a telefont. Várt az iskola előtt, a házam előtt, mikor reggel mentem iskolába. Tehát ez így ment, és akkor végülis, az lett… Igaz, hogy felajánlották nekem, hogy természetesen teljesen álnéven fog működni a dolog… És mind így, addig, amíg… Ez legalább tavasztól nyárig ment. Igen… Azt hiszem tizedikig. Tehát, hogy egy tizenhat éves, vagy tizenhét éves gyereknek mit kellett volna csinálni… Próbáltam beszélni róla… S akkor, akikkel beszéltem, azoktól olyan tanácsokat kaptam, hogy hát úgy se tudják meg, hogy te voltál, aki jelent… Szóval rengeteg ilyen dolog van, amit én akkor valahogyan értelmeztem. Hogy, ha nem megyek bele, akkor annyit tudnak nekem ártani. Hogy meg akarom védeni magam. Magamat nyugtattam. Nem tudom. Nem tudom.
K. Cs.: – S akkor az iskolában? Az igazgató mindenről tudott?
S. F.: – Hát hogyne tudott volna. Megkérdezte, hogy valami van-e az iskolával kapcsolatban. Iskolát érintő dolgokat keresnek-e rajtam. Hát nem, rajtam a cigarettázásról kerestek. Mondtam, hogy mást nem. Tehát az illegális kereskedelemről…. Akkor én valósággal úgy éreztem, hogy meg kell mondjam, hogy nyugodjon meg az iskola, a vezetőség, a mit tudom én. Féltem, hogy akkor ne adj isten szégyent hozok az iskolámra. Én jól éreztem magam… Még akkor is, ha az egyik igazgató, utána derült ki, hogy messze hátat fordított nekem.

Ezerkilencszázhetvenötben volt Burebiszta és a román állam „kétezerötven éves”. Akkor még mindig kiskorú voltam…

S. F.: – Akkor, mikor már nem is tudom, tizenegyedikes voltam, még mindig nem tudtam semmi konkrétumot mondani, tehát nem voltak „eredmények”. Akkor volt egy olyan, hogy felolvastak nekem egy olyan dolgot, amiről én tudtam.
K. Cs.: – Hogy történt?
S. F.: – Műhelyórán a lányok, B.-nak az osztálytársai énekeltek egy jópofa éneket, hogy amikor még Burebiszta… mit tudom én… Hát lehet látni, hogy mennyire fiatal voltam én, ha ötvenhétben születtem, akkor még mindig kiskorú voltam… Ezerkilencszázhetvenötben. Akkor volt Burebiszta és a román állam „kétezerötven éves”. Ezt csak azért mondom, hogy helyezzük bele a korba a dolgokat. És akkor valaki már leadta azt a jelentést. „Ugye, mi ezt már tudjuk”. A szereplőket könnyű volt beazonosítani, ugyebár ott vannak az osztálytársaink. S akkor mondták, hogy akkor erősítsem én is meg, s mivel ők már úgyis tudták, és hát akkor, ha már nagyon kértek, már egyszer a francba, ha azt akarják… Ha nem akarom én, hogy tényleg ejtsenek… Mert voltak olyan papírok is, amit megmutattak nekem, amiben le volt írva, hogy én nem tudom kiknek a vécébe a cigarettát darabszámra árultam… Még volt ott valaki – nem tudom, ki volt -, mikor ez történt. Az a Bob utcában volt egy teremben. Akkor ott találkoztunk a Bob utcai általános iskolában, ott voltak üres termek, ilyen osztálytermek. Biztosan emlékszem, többször is voltam ott, az egyik és a másik épületben is, a főépületben, meg a vele szembeni – a templom udvarán levő orvosi rendelőben is.
K. Cs.: – Egy iskolában?
S. F.: – Iskolában. És akkor valószínű, hogy az illető Fodornak a fölhatalmazására lehetett ott… Akkor nem kellet volna belemenjek. „Itt vagyunk.” Csak diszkréten becsukja az ajtót. És azt mondták, ha én belemegyek, akkor eltépik azt a bizonyos ellenem való feljelentést. És most, hogy így mesélek róla… Soha nem meséltem senkinek. Akkor végülis úgy látod, hogy valószínűleg én áldozat voltam? Akkor. De ez annyi. És az történt, hogy akkor én is megírtam ezt a papírt.
K. Cs.: – Egyébként hogy néz ki… Olyan, mint egy szerződés, vagy…?
S. F.: – Nem. Tehát én akkor még nem írtam jelentést. Én addig csak olyan lazán, olyan helyzetjelentéseket név nélkül. És tehát, honnan a Pusztai név. És akkor következő alkalommal azt mondták: „na jó, ez nagyon szép volt eddig”… Tehát az történt, hogy közben már az iskolában voltak cirkuszok. Hogy miért? Hát mert az volt a tizenkettedik osztály. Minden tizenkettedik osztályban valamit kellett csinálni. Tehát ez is olyan volt, egy tizenkettedik osztály, amiben történnek dogok. És akkor mások küldtek deklarációkat, mármint jelentettek… És akkor a bátyámat is bevitték, mint gyanúsítottat, ő is megírta a maga változatát, és nem lett semmi baja belőle. Tehát, akkor mondták, hogy írjam alá. S akkor most már úgy írjam alá, hogy Pusztai. Tehát álnévvel.
K. Cs.: – Anyagilag jutalmaztak valaha?
S. F.: – Igen, tehát jutalmaztak, így van. Ez volt. Körülbelül egy évre rá, vagy már ahogy az első kezdés volt? Hát biztos megvannak a dokumentumok. Tehát akkor a jószolgálatom fejében én felvettem háromszáz lejt. Kétszer. A pénzt nem álnéven kellett átvenni. „S ha megtudják a barátaid, mindenki…” Akkor elővették a nyugtát, amivel átvettem azt a háromszáz lejt. S akkor még egyszer, amikor nem voltam hajlandó velük szóbaállni, de ez már katonaság után volt. Akkor elittuk egy kocsmában…. Nem szégyen, ez egy olyan… Valahogy mindig úgy éreztem, hogy ez olyan volt, mint mikor egy lányt megdugja a saját apukája, érted? És akkor én, mint az a lány, ha nagyon muszáj volt, én elmentem, hogy dugjanak meg, szóval én úgy értelmeztem, érted? S akkor szégyelltem, akkor igyekeztem, és próbáltam jóvátenni. Arra is emlékszem, hogy egyszer háromszázötvenet kaptam. Akkor, amikor az utcára kimentem, találkoztam egy nagyon jó barátommal. S mindenfélét ajánlottam neki, hogy szabaduljak meg ettől a júdáspénztől. Érted? Szóval ezek ilyen dolgok.

Akkor megmagyarázták nekem, hogy az életben nem lehet ebből a majom- vagy mókuskerékből kimászni…

K. Cs.: – Tehát a katonaságnál oda mentél hozzájuk?
S. F.: – Nem, nem tudta senki, hogy én abba az egységbe fogok menni. Aki intézte, hogy hova menjek, az egy más síkon intézte. Megérkeztem hajnalban, és már délre hivatott. Tehát valószínű, hogy mindenkinek a neve alapján lehetett tudni, hogy… Odahívott és azt mondta, rólam mindent tud és… A kémelhárító. Valószínűnek tartom, hogy lehetett valami kódjuk, ami a sorozási irataimon rajta lehetett, mert 10 óra alatt elképzelhetetlennek tartom, hogy 76-ban másként begyűjtsék az információt, esetleg telefonon. Hogy ki kit hívott, nem tudom. És ott megpróbálkoztak velem azzal, hogy lépjek be a kiskapun… A kiskapu az volt, hogy tiszti állományba kerültem volna a rendes katonai időm lejártakor, aktív tiszti karriert ajánlottak fel. Részükről mindent megtettek, még a leszerelési irataim is alhadnagyi ranggal lettek kitöltve, de én átvertem őket… Hát, végülis hetvenhattól hetvennyolcig katona voltam.
Tehát akkor, amikor az egyetemi könyvtárban megint bekerültem az ő rendszerükbe, amit úgy kell érteni, hogy mindegyik környezetnek meg volt a saját szolgálatosa, akkor az Egyetemi Könyvtárban szintén az volt, hogy az igazgató elé hívtak, és akkor ott volt az a Nagy Vilmos, az alezredes… Mert magyar ember volt. Na és, akkor az szólt a beosztottjának, aki egy hadnagy volt, egy Juncu nevezetű pasas, aki aztán nagyon hamar felkerült Bukarestbe… És valahol a kormány és párttitkári vigyázásokba bonyolódott, mert én láttam őt, a kíséretében volt Ceaușescunak…
K. Cs.: – A tévében láttad?
S. F.: – A tévében és mikor Kolozsváron jártak…. akkor láttam különböző operett-egyenruhákban. De Bukarestbe került, mert még találkoztam vele… Lényeg az, hogy nagyon elégedetlenek voltak velem… Mert én ilyen hülyeségekkel próbálkoztam, hogy mondtam nekik, hogy én csak végzem a dolgomat, itt vagyok az Egyetemi Könyvtárban, megkomolyodtam, én egy katonaviselt ember vagyok, engem hagyjanak békén. Akkor megmagyarázták nekem, hogy az életben nem lehet ebből a majom- vagy mókuskerékből ilyen butaságokkal kimászni. Hát, ha én nem azt csinálom, amit ők mondanak, akkor abban a pillanatban mindenki megtudja, hogy én ilyen-olyan ügynök vagyok. Elmondják. Tehát egy adott pillanatban nekik hazafi voltam, utána aztán, „állj meg”. S ha megtudják a barátaid, mindenki…. Az autó is elüthet, minden… Az egyetemi könyvtárban már… különben is már sokan voltunk…
K. Cs.: – De ti tudtátok egymásról? Lehetett tudni, hogy ki az ügynök?
S. F.: – Nem, nem, csak mondták nekem. És voltak olyan helyzetek, amiből egyértelmű volt, hogy azokat a kijelentéseimet, mondjuk rendszerellenes kijelentéseimet, valaki már elmondta… A helyzet az, hogy a könyvtárban sok szekusfeleség, meg pereputty, állást kapott, illetve ott üldögéltek, nem is igen rejtették, mi a férjük, rokonuk. Nem beszélve a pártvonalon futó egyetemi tanárok feleségeiről, akikről aztán sok minden kiderült, 89 végéig. Hosszú a lista, érdekes is, de ki igazolhatja, hisz ezek mind pártagok voltak…

Hetvenöttől nyolcvankilencig… Tizenhét év…

S. F.: – Tehát volt egy olyan, nem tudnám megmondani, tizenöt év, tizenhét év… Hetvenöttől nyolcvankilencig, mit tudom én hány év az…. nem tudom. Nem tudom, mert volt olyan, hogy hónapokig békében hagytak, s volt olyan, hogy három négy napon keresztül érdeklődtek valaki, vagy valakik iránt. Lehet, ez egy olyan kaláka volt, besegítettek egy másik kollegának, vagy tervteljesítés volt, vagy a lustaságuk miatt pótolni akarták a normát, penzumot? Egyszer elszólta magát, ha jól emlékszem Rusu, hogy heti eligazításaik vannak, többnek együtt, és olyankor neveket cserélnek egymás között, hátha hátha…
Azt mondom, ezt sose értettem. Tehát volt olyan hogy, teszem azt, egy adott pillanatban az unokabátyám kérte a felvételét. Megkerestek, és akkor mondták, hogy ez egy rendes ember, tudják, hogy az unokabátyám, és akkor mondjam el, hogy ő milyen ember, mert a doszárjához ez kellett. És én elmondtam, hogy ő a világ legrendesebb embere. Tehát ilyenek is voltak. Akkor voltak olyanok, hogy mondjam el, hogy ki mit mondott az illető gyűlésen… Nem, én nem értettem, hogy ebben lehet valami… Mindenki azt mondta, amit kellett mondjon. Mármint a párttitkárt kellett igazolni. És akkor már mindenen túl voltam, egy olyan fáradt beletörődéssel végeztem az egészet, mert tudtam, hogy miről van szó. Nem tudom, nem tudom, hogy mi lett nyolcvankilencben, amikor az egésznek vége szakadt, mert mindenki eltűnt. Illetve találkoztam még kettővel egy Rusu és egy Neciu nevezetűvel, tudtommal az egyik kereskedelmi ügynök volt, a másik, Neciu Gabriel, ezredesként kényszernyugdíjba ment, részegen balesetezett, írta is az akkori román sajtó. Talán jogtanácsoskodik, ezt áttételesen hallottam, a felesége házi orvos, a betegei mesélték… Kronológikus sorrendben a tartótisztjeim Fodor, Tarba, a Nagy-Juncu kettős, Gabriel Neciu és Valer Rusu voltak.

A magam számára egyértelművé vált, hogy én soha semmiféle közszerepet nem vállalok…

K. Cs.: – Akkor nyolcvankilenc után nem folytattad?
S. F.: – Én nem, nem. Én, a magam számára állandóan és véglegesen egyértelművé vált, hogy én soha, semmiféle közszerepet nem vállalok. Soha semmit. Én úgy tettem magam félre, ahogyan mindenki félre kellett volna tegye magát. Egy ilyen ember… Mond neked valamit az a cím, hogy „Besúgó voltam, kedvesem?” Ismered a könyvet? Udvarhelyen láttam nem olyan rég a könyvüzletben. Hát tudod azt, hogy nekem Tibi mondta, írjam meg én is. Hát ezt nem akarom. Tehát az írói vénámat nem így fogom kipróbálni…. Hát ezt azért mondom neked Csilla, azért mondtam, hogy nekem mindegy, mert én soha az életben semmiféle feloldozást nem fogok kapni, sem megkönnyebbülést, semmit. Ezt nem tudom megváltoztatni, és innentől, ha az egészet olyan emocionálisan vesszük, hogy ki haragszik, hogy kiről mit mondtam, meggyőződésem, hogy ha nagyon megnéznénk, több esetben, sok olyan jelentés létezhet, ami ugyan az én nevem alatt van, de hogy diktálásra… Olyan értelemben mondom ezt, hogy igaz, hogy sokat felejtettem, sokat felejtettem… De két dolog, amit nekem Tibi elmondott… Az egyik az, hogy én a M. a kulcsát elloptam tőle, lemásolni. Akkor azt mondtam, hogy ezt tőlem ne kérje… „Ez így volt, mert én így emlékszem”. Ezen én nem vitatkozom. Akkor a kettőnk közül valaki hazudott, és én tudom, hogy nem én hazudtam.
K. Cs.: – De kértek ilyent?
S. F.: – Persze. Voltak ilyenek… És volt az a másik dolog, ez is érdekes, hogy annyira, annyira megutáltam már az egészet, hogy már nyolcvanhétben játszottam egy ilyen úgymond kettős játékot. Hogy például elküldtek, úgymond egy feladatra. Kiharcoltam, hogy engedjék meg, hogy elmenjek Magyarországra, mert én el akartam menni. Kinn is maradhattam volna, de visszajöttem, de nem miattuk, gondolhatod. Elképzelhetetlen lett volna abban a pillanatban, hogy én megszökjek. Az lett volna a könnyű. Mindenki felajánlotta nekem, de én visszajöttem. A lényeg az, hogy én olyan nem tudom milyen jelentést tettem Vekerdi Józsefről, az Országos, mit tudom én, Széchenyi Könyvtár nemzetközi részlegének akkori főnökéről… Közben az történt, hogy mivel persona non grata volt, nem jöhetett ide. S akkor én, amikor felmentem hozzá, akkor neki elmondtam… Sok mindent elmondtam, direktbe… Őket én tájékoztattam arról, hogy a kolozsvári egyetemi könyvtárban milyen disznóságok történnek. Szóval én akkor nem babérokra törtem, hanem egyszerűen valamit kellett csináljak.
S nyolcvankilencben ennek vége lett, úgymond. Soha semmit, senki felé nem tettem azért, hogy az úgymond ügynöki doszáromat eltüntessem, vagy semmi ilyent. Én tudtam, hogy el fog következni az a pillanat, amikor ez kiderül valamikor. Én nem magyarázkodom és nem követelek semmit. Amit neked most elmondtam, ezzel azt csinálsz, amit akarsz, de én nem magyarázkodom. Én vállalnám azt, hogy üljünk le egy TV kamera elé, üljünk le és mondjuk azt el, hogy ki mit ért el az osztályunkból. Tudod, féltem, hogy mit mondanak majd az osztálytársaim. Aztán meg a kilenvenckettes osztálytársi találkozón kiderült, hogy ezeket az embereket, leszámítva azokat, akik teljesen jobboldalra elhúztak, hogy egyszerűen nem érdekli. Nem érdekli.

Ezek, akik a porszemek voltunk, csak így felszállnak, hogy látszódjon, hogy valami van…

K. Cs.: – Egy jelentés van a te nevedben az én dossziémban.
S. F.: – Persze. De Csilla, én ezt tudom.
K. Cs.: – De emlékszel erre?
S. F.: – Nagyon halványan.
K. Cs.: – Fel tudod idézni?
S. F.: – Nem, nem. Mihelyst engem felhívtál, akkor valamit próbáltam… Én veled az életben 87 és 89 között időnként találkoztam fent M.-nál. Soha nem volt az én életemben olyan, hogy engem valakire ráállítottak, és hogy akkor én az illetőt megkerestem, a bőre alá férkőztem, hogy azért találkoztam vele. Hát mindig úgy volt, hogy kiderült, valahonnan máshonnan, hogy… „Mi az, hogy te erről nem mondtál, hát ez a mi emberünk!” Ez egy, mit tudom én… Erre kell figyelni… Sosem úgy ment… Tényleg, vannak olyan elképzelések, hogy jöttek, és kiszaglásztak, de nem.
K. Cs.: – De azért szerintem olyan is volt. Szerintem nagyon sokféleképpen használták az embereket.
S. F.: – Biztos.
K. Cs.: – Nem emlékszel, hogy én hogy kerültem szóba?
S. F.: – Hát te olyan mellékes áldozat voltál. Jaj, ott van, na írjunk róla. Aztán lehet, hogy oda adta a kollegájának. Én nem tudom. Érted? Szóval, hogy hogy működtek a dolgok, hogy nekik hogy volt az operatívájuk, én nem tudom. Szóval, hogy mondjam, én nem voltam alkalmazotti státusban. Én nem voltam. Akkor most nem ülnék itt veled beszélgetni. Akkor biztos vagyok benne, hogy az én doszárom nem létezne. Akkor biztos most is nagyon sikeres volnék. Én nem tudom, hogy 90 után kik maradtak meg azokból, akik azelőtt voltak, hogy kik voltak, akiket tovább használtak. Soha erre még kísérlet se volt, pedig hát milyen zsarolható lettem volna. Soha… Ezek, akik mint mi, a porszemek voltunk, ezek csak így felszállnak, hogy látszódjon, hogy valami van.

A jelentés sorszáma a 117-es…

S. F.: – Na, ezt mutasd meg, kérlek.
K. Cs.: – Azt mondja, „Notă”… [jelentés] Igen, „copie” [másolat]. Nem tudom, ezt te írtad? És valaki más lemásolta? Ez az én tartótisztemnek [Negrea Maria-nak] a kezeírása.

Sursa PUSZTAI
102/NG/21763/117
Casa: MOCA
04.12.1987.
COPIE

NOTĂ

Sursa „PUSZTAI” ne-a informat că o cunoaşte bine pe numita KONCZEI CSILLA, absolventăa Facultăţii de filologie din Cluj-Napoca. Nu s-a prezentat la post şi acuma predă ore de lb. engleză şi de dans popular prin Cooperativa „Electromecanica”. Are preocupări de redactare a unor lucrări monografice, etnografice şi sociologice. Recent i s-a publicat un articol în „KORUNK”. Face şi traduceri.
Aceasta este în relaţii intime cu ________, ______. Sursa i-a surprins într-o asemenea ipostază pe cei doi la domiciliul ei din cartierul Mănăştur, lucru pentru care relaţiile dintre sursă şi cei doi s-au distanţat.

N.L. Nota a fost dată în baza sarcinilor generale. K. Cs. Este lucrată în S.I.

Sarcini: – Sursa va stabili dacă este preocupată de redactarea unor lucrări cu conţinut ostil.
- Va identifica persoanele din cercul ei de relaţii, inclusiv din R.P.U.
- Măsuri: – Nota la S.I.

Cpt. Neciu Gavril

Forrás PUSZTAI
102/NG/21763/117
Ház: MOCA
1987.12.04.
MÁSOLAT

JELENTÉS

A „PUSZTAI” nevezetű forrás beszámolt arról, hogy jól ismeri nevezett KONCZEI CSILLA-t, aki a Kolozsvári Filológiai Kar végzettje. Fenntevezett nem foglalta el a kijelölt állását, jelenleg angol nyelvórákat tart és népi táncot oktat az „Electromecanica” szövetkezeten keresztül. Bizonyos monografikus, néprajzi és szociológiai irások szerkesztésével foglalkozik. Nemrég megjelent egy cikke a „KORUNK”-ban. Fordításai is vannak.
Fenntevezett intim kapcsolatban van ________- vel. A forrás rajta kapta kettejüket egy ilyen helyzetben a monostori negyedbeli lakásán, ami okból kifolyólag a forrás és kettejük között a viszony elhidegült.

N.L. A jelentés az általánosan kijelölt feladatok kereteit követi. K. Cs. Feldolgozás alatt áll a S.I.-ben.

Feladatok: – A forrás állapítsa meg, hogy fenntevezett foglalkozik-e ellenéséges írások szerkesztésével.
- Meg fogja állapítani, hogy kik tartoznak a kapcsolati körébe, beleértve a magyarországiakat.
- Lépések: – A jelentést betenni a S.I.be.

Neciu Gavril kapitány

S. F.: – Ide figyelj, csak azért mondom neked, mert én ezt teveled bármikor folytatom. Ha téged valami érdekel, amire csak visszaemlékszem, azt neked elmondom. Azért, mert te tudtál olyan érzelemmentesen viszonyulni a dolgokhoz.
K. Cs.: – Hát ez nem érzelemmentes…
S. F.: – Lehet, legalábbis nem mutatod ki. Én megpróbálok abban a realitásba mozogni, amit akkor éreztem, de most tudok felfogni. Ha belemegyünk az övön aluli ütésekbe, akkor…
K. Cs.: – Ne érts félre, csak hogy legyen világos, az érzelemmentes az én esetemben nem azt jelenti, hogy mentes volnék az érzelemtől, hanem azt jelenti, hogy nem érzek magamban indulatot.
S. F.: – Indulatmentes, persze. Tehát, hogy érzelmeink vannak… Ez azt mondja, hogy 102-es.
K. Cs.: – Ezt úgy kell olvasni, hogy ez a Neciu Gavrilnak a neve, az ő száma 102-es, tehát a jelentés sorszáma a 117-es.
S. F.: – Tehát én azt akarom mondani, hogy ez valamikor 87 végén volt. 87 decemberében. Most elolvasom, jó? „Nu s-a prezentat la vot, acuma predă ore de engleză, predă dansuri populare la Electromecanica.” Ezt én biztosan nem mondtam, mert nem tudtam. [Nem vett részt a szavazáson, most angol órákat ad, néptáncot tanít az Elektromekanikában. Félreolvasás: a jelentés szövegében nem a „vot”, azaz ‘szavazás’ szó szerepel, hanem a „post”, azaz ’állás’ kifejezés. Az egyetem elvégzése után ugyanis nem foglaltam el a kényszerkihelyezéssel kijelölt állásomat Sulina-n. De ez már egy másik történet.]
K. Cs.: – De ez nem is volt pont így.
S. F.: – Érted?
K. Cs.: – Tehát ez annak helynek az intézményes megnevezése volt, ahol akkoriban a táncpróbákat tartottuk, amiről én sem gondolkoztam így. Ez a tánccsoport volt.
S. F.: – Erre a „cartierul Mănăştur”-ra [Monostori lakónegyedre] se emlékszem.
K. Cs.: – Én arra nem emlékszem, hogy te valakivel rajtakaptál volna… Na, nem.
S. F.: – Na most, most Csilla, egyezzünk meg a következőben. Találkoztunk mi, én nem tudom hol, és az intim reláció az volt, hogy valaki megfogta a kezedet. Na most innentől kezdve, engedd meg… Mert most nem erre leszek haragos, hanem a világra. Hát innen fogva azt mondja, hogy mi eltávolodtunk egymástól, még ez úgy sem igaz, hogy én ezt kitaláltam… Most mondd meg, mivel ártottam én akkori eszemmel neked, hogy én ezt nyilatkoztam? Tehát ilyenek vannak, és vannak olyanok, hogy én Tibiről olyan nyilatkozatot tettem, hogy mit tudom én, ott volt… Én meg vagyok győződve, hogy azon túl, hogy az embernek tökös-mákosan kellett volna hozzáállni a dolgokhoz, és akkor biztosan nem jutott volna el ez a világ oda, ahova eljutott, mert ha az emberek nem roppantak volna meg, akkor ezek a csúszó-mászók nem tudtak volna uralni… Ha ezt a jelentést megnézed, ezt az ember megírja azért, hogy hagyják békén. Hogy nekik ez mire volt jó? Csak arra, hogy bizonyítsák, hogy ők aktivizálnak.
K. Cs.: – Én azt hiszem, hogy ez arra volt jó nekik, pontosabban ez az egy jelentés, hogy kellett nekik még valami adat rólam, mivel körülbelül akkor indították az én komolyabb megfigyelésemet.
S. F.: – Biztos, hogy nekik az úgymond szakmájukban, ezek ilyen fontos dolgok voltak, hogy minél több jelentés, Pusztaitól és Erdeitől és mit tudom én mi, akkor azt mondhatják, hogy ez egy fontos ember, ez egy disszidens, mert né, hány jelentés van már róla. Kovács Rózsika néniről soha senki nem jelentett… Aztán innen tovább, hogy hogyan csinálták, nem tudom.
Látod, itt azt írja, hogy „căpitan”. Szerintem akkor nem volt még „căpitan”. Hogy mikor lett alezredes, nem tudom pontosan. Két év alatt ő nem lehetett alezredes. Neciu őrnagy volt, mikor átvett. Nem is lehetett kapitány fölötti rangra emelkedni, csak vizsgával, mégpedig törzstiszti vizsgával. Évek kellett elteljenek, amíg újabb fokozatot kaphattak. Pont olyan szabályok érvényesültek náluk, mint a seregben, mármint a hadseregben. A 80-as évek elején véletlenül összefutottam Fodorral a szeku Traian utcai főépületében, katonatiszti egyenruhában volt, antant szijjal és piros karszalaggal, ő volt aznap az ügyeletes tiszt a kaszárnyájukban. A belügyi egységeknek rendes katonai neve volt, mint minden katonai egységnek: Unitatea Militară…
Rusu volt kapitány, későre és nehezen lett belőle az. Fodor Emil is kapitány volt, talán úgy is nyugdíjazták. Mikor Neciu alezredesi rangra emelkedett, még itallal is kínált. Dicsekedett vele. Juncun kivül mindegyik ivott.

A szekrényből előkerült egy kis szilvapálinka, és akkor töltöttünk és ittunk…

K. Cs.: – Ilyesmire emlékszel? Azt mondja, hogy ez a Casa Moca. Tahát ez az, ahol találkoztatok. Nyilván te akkor nem láthattad ezt, dehát mindig odaírták, hogy milyen helyen találkoztatok.
S. F.: – Mi az, hogy Casa Moca?
K. Cs.: – Te nem tudod visszaidézni, hogy hol találkoztál Neciuval? Tehát nyilván, hogy te nem tudtad azt, hogy te a Casa Mocaban vagy… Milyen helyeken találkoztatok? Tehát ők fedőnevekkel látták el azokat a helyeket, ahol találkoztatok.
S. F.: – Persze. Ezt a gondolkodást ismerem, de nem jut eszembe. Tehát mindenre volt egy jelszó… Lehet, hogy a Moca cukrászda volt?
K. Cs.: – Az is lehet, persze. Előfordult, hogy a Moca cukrászdában találkoztatok?
S. F.: – Előfordult, de nem írtunk. Hát egy nyilvános helyen, hát képzeld el, hogy egy szekus és egy…
K. Cs.: – De volt olyan, hogy egy vendéglőben, vagy kávézóban találkoztatok?
S. F.: – Volt ilyen. A Moca itt a Republica mozi sarkán volt, az a kávézó…
K. Cs.: – A Szamos felől. Nem?
S. F.: – Igen, de én nem emlékszem, hogy Neciuval találkoztam volna ott… Hanem találkoztam 87-88-ban… Igen, volt olyan, hogy a Moca-ban voltam, de azért, mert én nem tudtam elmenni, vagy ő nem tudott elvinni a találkába, és akkor már el kell intézzük, mert már olyan rég nem találkoztunk. Vagy valami volt, vagy valami koncot kellett adjak, mert már nagyon nyüstöltek… És akkor ott elmondtam én, valamit szóban.
K. Cs.: – Lehet.
S. F.: – De én nem írtam ilyen helyeken, hát röhejes lett volna.
K. Cs.: – De az elképzelhető, hogy egy kávézóban beszélgettek, és utána ő leírja?
S. F.: – Persze, de soha az én kézírásommal ilyen dolog nem volt. De hogy az hova virágozódott el, hogy én le akartam a kulcsot másolni? Megmondtam, hogy mi volt az agyamban, amikor én ezt bevállaltam… de én ezt már nem tudom vállalni.
K. Cs.: – És ezeken a bizonyos konspiratív helyeken…
S. F.: – Hogy mennyire volt konspiratív, nem tudom, mert hát ezek nem a latin filmekbeli valamik voltak… A szekrényből, ami be volt zárva, előkerült egy kis szilvapálinka, és akkor töltöttünk és ittunk. Nem tudom, nem is az igazi meleg baráti kapcsolatok alakultak ki közte és köztem, vagy valami…
K. Cs.: – Mondjuk, amikor egy helyen, vagy egy lakásban voltatok, akkor voltak ilyen magánbeszélgetések?
S. F.: – Igen. Persze. Hogy hát „mit csináltál”? „A szabadságod jól telt?” „Mi a véleményed a Steaua-ról meg az afganisztáni helyzetről?” Persze. Hogy mi a véleményed… Ilyen helyzetjelentések. Hogy véleményem szerint az emberek jól érzik magukat? Románia lakossága elégedett, vagy mit tudom én, ilyenek…
K. Cs.: – És akkor mennyire lehetett őszintének lenni?
S. F.: – Hát, mikor hogy… Amit kellett. Vagy akkor aztán mondtam én is a… Voltak ilyenek… biztos nekik tartották ezeket a külföldi mit tudom én miket… Az az elmélet… nem úgy van. Hogy ők tudják, és hogy… és hogy a szovjet testvérek… Szóval ilyenek voltak, de nem…

Akkor elővette a kis doszárjából a kis A4-es papírt, behajtotta, mindig a bal sarkát.

K. Cs.: – Ők mondták meg, hogy miről beszélj? Ők kérdeztek?
S. F.: – Persze. Szóba került az előbb egy szám, a 158-dik jelentés….
K. Cs.: – De te azt tudtad? Hogy ezek számozva voltak?
S. F.: – Nem. Hát az olyan volt, hogy mittudomén hol leültünk, de mindig voltak ilyen kis valamik… Akkor elővette a kis doszárjából a kis A4-es papírt, behajtotta, mindig a bal sarkát, vette az irattartót, s akkor kellet írni: „Nota informativă”. És diktálta. Tehát végig diktálta. Hát én magamtól ilyen helyzetjelentést írtam volna, hogy mit tudom én, az élet szép, vagy nem… Mert ez így nem lett volna jó.
K. Cs.: – Hát ez részben biztos így volt… Olvastam mostanában elég sok ilyen jelentést, és azt hiszem, hogy ezek a beavatkozások részben ilyen stiláris dolgokra vonatkoztak.
S. F.: – Lehetséges.
K. Cs.: – Mert hogy a tartalom egy része csak az lehet, amit te megéltél. A te tapasztalatod volt.
S. F.: – Hát állj meg. Egyszer el kellett meséljem, és akkor utána…
K. Cs.: – Meg kellett komponálni…
S. F.: – És akkor volt olyan, hogy kiderült, hogy valójában nem így történt. És hogyha én akkor azt mondtam, hogy ez nem így történt, akkor enyhítették. Ez így volt. De most nem azért, hogy én ellenálltam, hanem ez volt a módszer. Hát akkor, ha „nem, nem”. Vagy ha mondjuk ő erről a személyről össze akarta volna eszkabálni, és kiderült, hogy nem, hát akkor nem. Akkor nem írtunk semmit. Hát szóval ez így működött. Nem azért mondtam, hogy sztorizzak.
De tényleg, mi hasznom volt belőle? Ha valaki nekem azt mondja, hogy nekem ebből előnyöm származott, akkor én igen, mindenkinek a megvetését megérdemlem. Ha nekem valaki azt mondja, hogy lehet, nekem az az előnyöm származott, hogy leépítéskor engem nem raktak volna ki, lehet. De ezek a dolgok sem így működtek. Tudjuk jól, hogy általában nem így működtek. Tehát semmiféle előnyöm nem származott. Az, hogy nekem megmondták, hogy én az egyetemen ne is gondolkozzak… Hogy engem a Babeş-Bolyai Egyetemre az életben be nem vesznek fel, mert Csendes Zoltánnak a rokona voltam. Ezt így nekem megmondták, hogy nyugodjak meg, az én dolgozatomat nem osztályozzák.
K. Cs.: – Ki mondta ezt?
S. F.: – Hát ők. Az asszisztens… Volt egy ilyen, de ez hetvenhatban volt először… X. Y. prorektorként kihívott a történelmi intézetben… „Most lehet beszélni.” Akkor elmondta, hogy mivel olyan kedves ember vagyok, nagyon szépen megkér, hogy az egyetemet felejtsem el. Találjak valami más módot. És akkor én kitaláltam magamnak, hogy különben én könyvtáros vagyok, kitűnő… Azt nagyon komolyan vettem…

Én voltam a Tibinek az informátora…

S. F.: – Én voltam a Tibinek az informátora… Tibinek nem csináltak végül is semmit. Érted? Nekem többet csináltak. Akár olyant, hogy felpofoztak…. Meg egyfolytában baszogattak.
K. Cs.: – Hát Tibinek azt csinálták, hogy kirakták az egyetemről… Többek között.
S. F.: – De nem az én jelentésem alapján tették ki az egyetemről. Hát ne haragudj, amikor én 87-ben megláttam, hogy milyen jól megy neki a budapesti főiskolán, tudod, hát hogy mondjam, vele jót tettek. Ő G.-val úgy is kiment volna. Az igazság az, hogy volt olyan, aki az országból elment. És én tudtam róla… Mert én még mindig azt mondom, hogy nagyon vészeseket nem mondtam, mert nem is történtek. Nem voltak. Államellenes nem tudom mik nem voltak… Én azt tudom mondani, hogy ha 158 jelentés, azt elosztod 17-el…
K. Cs.: – Ez a 158, ez mi? Vagy Tibi mondott egy számot?
S. F.: – Tibi mondott egy számot. De hidd el, nem tudom. Ő azt mondta, hogy milyen iszonyatosan sok.
K. Cs.: – Ezt elosztva a 17 évvel…
S. F.: – Igen, 15-el.
K. Cs.: – Évente átlag 10.
S. F.: – Akkor is, ez nem havi egy volt. Nem. Ez nem így volt… Mondom, voltak ilyen kampányok, amikor nekik az éberségüket kellett bizonyítani. Jöttek, s akkor azt mondták, hogy na most, akkor írjunk 3-4-5-öt, de ilyen piti dolgot, tehát semmi, ilyen nem is tudom… Hogy a másik megcsalta a feleségét. Nem pont ez volt, de nem tudom pontosan, hogy mi. Na, s mi van benne? Tényleg, na. S akkor mi van benne? Ezt mindenki tudja. Még a felesége is. Szóval ilyesmi, s akkor 4-5-ig, s akkor siettünk, s megvolt. Érted? De végig az volt, hogy hú, édes istenem, most megint békém hagynak.
K. Cs.: – Mennyi időt tartottak benn? Vagy hogy volt?
S. F.: – „Én majd felhívlak…” S akkor modtam, hogy „most nem tudok”. Na de akkor mindig bejöttek a munkahelyemre, ha én nem akartam menni. „Hova tűnsz el?” Mikor kijössz háromkor a munkahelyedről, akkor jössz?
K. Cs.: – Én azon gondolkoztam, hogyha felhívnak telefonon, nem jön rá valaki a családból, hogy ki keres?
S. F.: – De hát engem számtalan ember hívott telefonon. Apámról tudták, hogy korán reggel megy el. Apám hétre ment, én nyolcra mentem. Akkor apám azt mondta, hogy keres egy román barátom. Hát számtalan román barátom keresett. Ezt eljátszották, hogy olyan barátságosak, hogy tegezzem őket, nem ment el olyan szigorúba… De hát nem egy munkaviszony volt ez… Mit tudom én, mi volt ez, a fene érti. És aztán a munkahelyemen is csengett a telefon, a központon keresztül…

Nem hittem volna az életben, te sem, én sem, 89-ben sem, hogy ez a világ véget ér, hogy megváltozik…

K. Cs.: – Tényleg, ilyen klasszikusabb disszidensekről kérdeztek téged? Ilyenekről, hogy Szőcs Géza, Gyimesi Éva…
S. F.: – Nem, nem. Holott én ismertem őket. De én mondom neked: tehát Géza egy időben, hát jó pár ismerősömnél forgolódott. Én is jártam nála. Nem voltunk rossz viszonyban. Évával a mai napig is… Soha egy jelentést Éváról nem kellett tegyek. Gézáról is csak áttételesen, hogy mit hallottam, hol volt. Soha, soha nem. Mert valószínűleg nem az illető tisztnek volt kiosztva. Én mondom, hogy akikről muszáj volt. Én nem tagadom. Aki úgy látszik, kellett nekik. De… ezek a hőstörténetek és, hogy mi ellenállók voltunk, ez eléggé megható, de kevesen voltak.
Nem hittem volna az életben, te sem, én sem, 89-ben sem, hogy ez a világ véget ér, hogy megváltozik. Mert ha tudtuk volna… Én biztos nem. De annyira kilátástalannak tartottam az egészet, annyira belefáradtam az egészbe…. Tehát mindenki már ki akart menni. S azt mondtam magamban, amikor Tibi kiment az országból, hogy megszabadultam. Biztos voltam benne… Nem érdekelnek a számok, hogy hányan voltak… Nem érdekel az, hogy rólam kik írtak, mert tudom, voltak számtalanul. De én állítom neked, Csilla, ha nagyon akarták volna, a 99%-t megbüntették volna.

Neked, mondjuk, szinte szerencséd volt…

S. F.: – De hát te, neked, mondjuk, szinte szerencséd volt, hogy téged disszidensnek kellet kreáljanak, apád alapján … a Könczeiek a nagy…, tudod, mert mindegyiketek… Hál’istennek, nagyon szépen éltek. Tehát édesapádról én sose írtam, édesapádról én nem volt amit írjak. Édesapád odajárt a Korunktól a postafiókhoz minden reggel. Én minden reggel ott voltam a postafióknál. Gyakran mentünk fel édesapáddal. Sok mindenről beszélgettünk, de mondom – nem azért -, nem úgy volt, hogy én egyeseket beköptem s másokat nem, tehát a lelkiismeretem…
K. Cs.: – Értem, persze. Csak voltak más emberek, akik ezt megtették… Ott is jelen van édesapám, abban a négy sorban bőven, csak lehet, azt más jelentésekből vették.
S. F.: – Más korban… De őket is cserélték egymás között és ők is cserélték az embereket, épp azért, hogy nehogy valami…. vagy mit tudom én, hogy egyik ne legyen biztos a másikban, nem tudom.
Na, de visszatérve, hogy lehet, hogy én… De komolyan mondom, hogy olyan intézeti képeket villantott fel nekem ez a kurva… Hát elmondta, mi történik velem, mikor én oda bekerülök, hogy az én lányos képemmel és törékeny alkatommal, amikor én ilyen hatvan kilócska voltam, meg mi lesz velem, mikor a fiúknak én leszek a macájuk és mindenfajta…
K. Cs.: – Ilyeneket mondtak?
S. F.: – Persze. Csak érted, azért mondom, én szinte úgy voltam, mint akit megerőszakoltak. Érted? S akkor ebből a képből kellett mindig kilépjek. Próbáljam azt elhinni, hogy nem igaz, hát ez nem történik meg… Na. És ugyanakkor, akkor nem az, hogy jártattam a számat, én nem úgy beszéltem, hogy provokáljak. Ez egy skizofrén helyzet ugye, de bennem volt egy ilyen dolog, hogy én büszke voltam arra, hogy magyar vagyok, büszke voltam, arra, hogy nekem milyen komoly ismerőseim vannak, én kikkel milyen viszonyban vagyok, hogy hova tudok a gondolkodásban eljutni. Érted? Szóval igazán… Tehát nem igaz az sem, hogy én csak annyit adtam ki, amennyit muszáj volt, nem erről van szó, de ezzel kellett éljek és ezzel élek. Soha nem fogom ezt érteni… Ha belemennék abba a játékba, hogy mi lett volna, ha ezt nem csinálom, mi lett volna, ha… Hogy ezt én más úton fejezem be annakidején 89 nyarán, amikor úgy láttam, hogy itt az emberek eljutnak egy tisztességes szembenézéshez. Nem tudtam, hogy vajon én szembe tudok-e magammal nézni, mikor láttam, amit láttam. Ez volt az, nem a feleségem, akkor még gyerek se volt, semmi nem tartott volna vissza semmikor. S amikor láttam, hogy mi van, akkor elaltattam, úgymond… Mostmár tényleg vannak ilyen dolgok, hogy mint a robot, végzem a dolgomat. Végzem a dolgomat, és van egy olyan dolog, hogy van egy skatulya-módszerem, amibe próbálom betenni. De nincs menekvés.
K. Cs.: – Jó de, hátha most le lesz zárva.
S. F.: – Nem lehet lezárni, Csilla, tehát én azért nem tudom. Ne adj isten, nem vagyok katolikus. De el nem tudom képzelni, hogy elmegyek és a szent gyónás után megtisztulok és a lelkiismeretem megkönnyebbül. Mert az ötven évvel ezelőtt, vagy negyvenöt éve elkövetett disznóságaimat, úgymond disznóságaimat a mai napig is vállalom. Nehéz így. Akkor, ha úgy se szabadulok tőle, akkor mit teszek? Nem tudom. Tehát az én leányom nem fog kevésbé szeretni, ha megtudja, hogy annakidején elkaptak engem is. Csak én vagyok neki, senki más. Érted? És ennyi. És megsimogatom és azt mondom, édesapám, sajnálom. De nem tudom megváltoztatni, Csilla, nem tudom.
K. Cs.: – Persze. Ez fontos. Jó. Köszi szépen.

17 válasz: “29. Beszélgetés Ubullal, egy távoli barátommal, aki rólam egyszer, egy közeli barátomról pedig gyakran jelentett”

  1. Levi

    Hát, mit mondjak ?
    Unalmas.Ennél nagyobb tragédiák voltak ezerszámra.

  2. niculescu tóni

    Ezt a beszélgetést érdemes románra fordíttatni, Csilla. Magyarul és románul is nagyon hasznos lenne megjelenttetni, ha Ubul is beleegyezik.

    Szia,

    Tónhal

  3. Selyem Zsuzsa

    miért is vett részt valaki ebben az aljasságban?

    mert nem gondolta volna, hogy a világ megváltozik,

    és mert félt attól a szégyenteljes erőszaktól, amit a lányát megerőszakoló apa példáz (őrület a beszélgetésben feltáruló viszony a tartótiszttel, erről a jelenségről persze lehet tudni más forrásokból is, mégis nehéz felfogni a maga konkrétságában).

    Húsz év alatt, társadalmi viszonylatokban, szinte semmit nem változtak ezek a viselkedésminták. A másik ember iránti tisztelet kivételnek számit, a gyerekek ki vannak téve ezer felől az erőszaknak, és akit a világ megváltoztatása foglalkoztat (legalábbis privát érdekén túl is foglalkozik ezzel-azzal) közröhej tárgya. Miért múlt volna el hát bármi is?

  4. Nagy Zoli

    Kedves Levi!

    Biztos voltak nagyobb tragédiák, mégis miért van, hogy a hányinger környékez?

    Kedves Csilla! Ennek ellenére köszönöm, hogy közlöd ezeket a borzalmas dokumentumokat. Nagy lélekerőre vall!
    Egyre ismerősebben :( pedig lényegében ismeretlenül: Zoli

  5. stefano bottoni

    Minden elismerésem Csillának, aki elvállalta ennek a néha abszurd, néha döbbenetes, és rám legalább ijesztő hatású beszélgetést. 158 jelentés, 17 év, fél tucatnyi tartótiszt. Ez több, mint együttműködés: ez életforma, viselkedésminta, egy olyan pszichikai teher, amitől valószínűleg nem lehet szabadulni. “Pusztai” vallomásából nem csak a megbánás hiányzik (leszámítva azt a megjegyzését, hogy ez a cselekedet élet végéig fogja kísérni, ezért ő is áldozatnak tekinti magát), hanem annak az utólagos felismerése is, hogy minden átadott információ ELEVE ártott, mert rosszindulatú, egy adott koncepcióhoz igazolást kereső kihallgatók és elemzőtisztek kezébe került. Akkor segített volna “Pusztai”, ha munkássága közben figyelmezteti erről többtucat áldozatát (erre – igaz, ritkán – akad példa Romániában is). Végézetül csak egy személyes hangvételű megjegyzés: évek óta találkozom híres (véleményformáló, fontoskodó) és névtelen erdélyiekkel, akik rögtön azzal vádolnak, hogy mindenkibe belekötöttem, senkit nem tiszteltem, csak romboló célzattal írtam az 1945 utáni erdélyi magyar kisebbségről. Nyilván joguk van “hamis realistának” maradni, de ne tagadják meg a mai fiataloktól azt a lehetőséget, hogy más példaképet válasszanak maguknak.

  6. Veronka

    Ismét egy fájdalmas történet, a meglepődésen már túl vagyok sajnos kb. egy esztendeje, mióta Tibi Bukaresteben járt.
    Zsuzsa első kérdése és rá a válasza után/amivel tökléletesen egyet értek/, feltenném a következő kérdést:
    Miért várakozunk ez esetben 20 évet, de a többi esetben is mindaddig, amig ki nem derül valóság az érinettekről.
    Ennél az esetnél persze van rosszabb, mikor kiderül, és az illető érintett személy tovább tagadja, vagy legalább is ködösít.
    Számtalan példa van erre, és most nem is a többségiek mediatizált eseteire gondolok.
    Megvannak bőven a mi eseteink politikusaink, értelmiségeink akár egyházi vezetőink, vagy eddig volt vezetőink között.
    Mert, hogy igaza van Ubulnak, nagy volt a tülekedés kilencven után, ki milyen kiváltságos pozicióba juthasson az új rendszerben …is, a ritka kivételeket leszámítva.
    Zsuzsa utolsó kérdésére, annyicska válaszom lenne, hogy a mostani gyerekek szülei ,még besugók és besugottak voltak.
    Mostani előljáróink, vagy azok szülei is eszerint oszlanak le. Az arányokpedig? Járjatok utánna, de egyre követhetetlenebb a dolog!

  7. Veronka

    Stefano!
    Ubul azért áldozat, mert nem tüntethette el a nyomokat! nem lett belőle olyan fontos ember, hogy ezt a szolgálatot megtegyék neki, vagy esetleg saját maga megtehesse!
    Stefano!
    Munkádat becsülöm, pedig nem vagyok fiatal!

  8. Könczei Csilla

    Köszönöm a pozitív hozzáállásokat irányomba, de ebben az esetben Ubul az, aki ezt inkább megérdemelné. Az én véleményem az, hogy elismerésre méltó, akkor is, ha csak most, amikor a CNSAS felfedte egykori informátori múltját, de vállalta, hogy a nyilvánosság előtt beszéljen erről. Bevallom, arra vártam, hogy ez a gesztus megerősítést nyer.

    Azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon az, hogy annyira ritka nálunkfele az, hogy valaki feltárja saját ügynöki múltját, csak azokon múlt és múlik, akik különböző módokon ebbe a szerepbe léptek, illetve kényszerültek, vagy mindannyiunkon. Vajon lehetővé teszi-e a mi közszemléletünk azt, hogy valaki őszintén előálljon, és azt mondja, „tévedtem, húzzunk egy vonalat, kezdjük előlről”, anélkül, hogy sárral vagy kővel dobálnánk meg?

    Mindezt mondom olyan körülmények között, amikor világos, hogy fű alatt egyre több emberről derül ki, hogy együttműködött a szekuritátéval, mivel a CNSAS nemcsak nekem küldi el a dekonspiráló leveleket, hanem valahány kérelmezőnek. Vajon továbbra is, mint az „átkosban”, jobban díjazzuk, mert jobban elviseljük azt az állapotot, hogy a suttogások szintjén terjedjen a hír arról, hogy ki mit csinált valójában akkoriban, minthogy megtaláljuk azt a módozatot, hogy végre normálisan beszéljünk ezekről az amúgy tényleg szörnyű és néhol abszurd tényekről?

    Végül is a jelenről van szó. Arról, hogy fenntartjuk-e azt a bizalmatlanságot, ami 89 előtt lehetővé tette azt, hogy ezek a helyi társadalmak a tudathasadásos megosztottság állapotába kerültek, vagy megkíséreljük-e azt, hogy valahogy kiépítsünk egy olyan közéletet, ami a bizalmon alapul. Mint ahogyan elképzeltük ezt az úgynevezett átmenet idején az úgynevezett nyílt társadalomra várva.

  9. Bazsó-Dombi Attila

    + Kedves Csilla!

    Kívánom, hogy az élet minden területén – feleség, anya, nevelő, néprajzos, közéleti (felsorolás a teljesség igénye nélkül) szereplő – az a jó iránti igény vezessen, amellyel az alábbiakat megfogalmazod:

    „Köszönöm a pozitív hozzáállásokat irányomba, de ebben az esetben Ubul az, aki ezt inkább megérdemelné. Az én véleményem az, hogy elismerésre méltó, akkor is, ha csak most, amikor a CNSAS felfedte egykori informátori múltját, de vállalta, hogy a nyilvánosság előtt beszéljen erről. Bevallom, arra vártam, hogy ez a gesztus megerősítést nyer.”

    + Kedves Ubul!

    Emlékszel, néhány évtizedes barátságunk alatt néhányszor elsóhajtoztad, hogy hordozol egy számodra borzasztó valamit, amit talán meg sem tudnál gyónni, mert talán nincs is rá feloldozás… Szomorú, hogy neked is jutott ebből a paradox keresztből. Mivel keresztnek fogod fel, megerősítettél, abban hogy mindennek ellenére büszke lehetek barátságunkra és munkatársi viszonyunkra egyaránt…
    Az a valamikori kis elsős Brassaista fiú, aki hármas találkozásunkkor már katolikus papként örömmel ismert fel téged, végzős Brassaist, üzeni: „Szívesen segít továbblépni. Minden áldozatiságból, így a tiedből is van feltámadás, van belőle feloldozás, gyógyulás, és lehetőség jóvátételre”…

    Szeretettel,
    Attila

  10. Veronka

    Attila bíztatása reménytkeltőnek tünik!

  11. Könczei Csilla

    Egyed Emese bejegyzése:

    1957-ben születtem,az 1988 okt és 1990 okt közötti két év kivételével 1980 óta vagyok tanár. Tizenkettedikben a mi osztályunkat (1976, 11. számú Líc. B sport-tagozatos osztály) tették tönkre osztálytársak beszervezésével, később a Brassaiban osztályfőnökként szembesültem ezekkel a valójában emberiség-ellenes módszerekkel.
    Mégis inkább a jövőről van szó. A gyermek mindig kiszolgáltatott, megfélemlíthető, félrevezethető. Az iskola nem védte meg sem az egyes diákjait, sem az osztályközösségeket (többnyire a nagykorúság küszöbénél) az ehhez hasonló lélekrablástól.
    A hatalommal, a helyzettel való visszaélés apró cselfogásait is meg kell ismernünk. Ezek a kis lépések vezettek s vezethetnek a zsarnokság társadalmi katasztrófáihoz.
    Ha későn is, de beszélni kell ezekről.
    Egyébként a jelentők nevét nem minden kérelmezőnek “titoktalanította” az átvilágító hivatal. Nem tudom, hol él, hogy él, érdeklődik-e még az 1981-1991 közötti, “szigorúan titkos” jelentésekben hol Emiliának, hol Katinak titulált Egyed Emese iránt a “Blari”, a “Barbu”, a “Dan Popescu” név mögé rejtett egykori valaki. Nekem 2008 június 10-én azt írta a CNSAS nevű bukaresti hivatal alelnöke, hogy nem megoldható a nevek feloldása, vagy legalábbis időigényes (és úgy tűnik, azóta sem vált lehetővé): “Vă aducem la cunoştinţă că solicitarea dumneavoastră de deconspirare a identităţii persoanelor care apar în dosarul ce v-a fost întocmit de fostele organe ale securităţii statului este înregistrată în evidenţele instituţiei nostre cu nr. P. 1232/08 din data de 21.04.2008. Precizăm pe această cale că proccedurile legale de identificare a acestora sunt în derulare, însă, după cum aţi putut constata cu prilejul studierii dosarului, documentele care îl compun nu permit stabilirea cu certitudine a identităţii persoanelor a căror deconspirare o solicitaţi, conform art.1 alin (7) din O.U.G. nr 24/2008 privind accesul la propriul dosar şi deconspirarea Securitatii. ” Értsd: Személyesen is meggyőződhetett, amikor tanulmányozta iratait, nem áll elegendő elegendő fogódzó rendelkezésre, hogy minden kétséget kizáróan megállapítsuk azoknak a személyeknek a kilétét, akikre az ön kérése vonatkozik. A levelet dr. Virgiliu Leon Ţârău alelnök, egyetemi docens írja alá.

  12. Damo Zoltan

    Gratulalok Csillanak, hogy kozremukodott egy ilyen vallomas publikalasaban. Jo latni, hogy vannak olyanok is akik nem biznygatjak a martirsagukat es nem jarnak a patakra ruhat mosni. Ezt a megnyilvanulast tartom hitelesnek.

    Eltekintve, a beszamolo szemelyetol igazan erdekesnek talalom, hogy a korszellem ebben az intezmenyben is megnyilvanult.

  13. grillazs

    Hát…érdekes ilyet olvasni….különösen a sok szekus feleséggel, pereputtyal megtűzdelt nemzeti könyvtár rész,az igen megkapó…..
    mivel személyesen élvezhettem pár napig a bacau-i securitate szállodáját és központját 1982 nyarán…kissé megragadtak bennem ezek a karakterek…
    s kialakult képességem bhol felismerni ezt az embertípust…..
    így annyit mondhatok, h. 1996-tól több éven át a szent magyar nemzeti könyvtárba rendszeresen jött egy “exszekus” (a Rákóczi Szövetség égisze alatt) duplumkönyvekért…..

  14. Sch. N. Antal

    „A gyermek mindig kiszolgáltatott, megfélemlíthető, félrevezethető. Az iskola nem védte meg sem az egyes diákjait, sem az osztályközösségeket (többnyire a nagykorúság küszöbénél) az ehhez hasonló lélekrablástól.”
    Hogyan védhette volna meg és ki, kérdezem Egyed Emese bejegyzését olvasva. Tapasztalatom szerint már a X. osztályos (15, 16 éves) gyerekeket is beszervezték. Minden osztályban volt egy két besúgó diák, és a tanári karból is jó néhány. Az igazgatók pl. külön kiképzést kaptak arról, hogy mit kell jelenteniük. Az iskoláért felelős szekus igyekezett a diákokhoz a legközelebb álló, köztük a legnépszerűbb tanárokat beszervezni. Erre a módszer nagyon változatos volt. A tanár rendkívüliségével kezdték, majd a hazafias kötelességgel folytatták és végül zsarolással (pl. hogy a gyermeke soha nem fog bejutni az egyetemre, ha nem vállalja a besúgást). A diákok közt volt olyan, aki megbízást kapott arra, hogy a tanárát vagy a diáktársait sexre provokálja. (Erre „sensibilizálták”, majd később a fiúkat megvádolták, hogy a lányt megerőszakolták.) Ilyen csapdákkal dolgoztak, hogy később a kiválasztottak zsarolhatóak legyenek. Az a tanár vagy iskolapszichológus (1972 és 79 között néhol voltak ilyenek is), akihez egy diák elment és bizalmasan elmondta, hogy őt a hazafiságára hivatkozva beszervezték, mit mondhatott ilyen esetben? Mert soha nem tudta, hogy ez most valóban megtörtént vagy provokálja a diák. Az a tanár, akit szintén be akarták szervezni, tudta miként folyik ez a dolog. De azt is tudta, hogy nem mondhat semmit – a néha kétségbeesett – diáknak, mivel ő nem adta be a derekát s ezért a legkisebb hibáért (pl. egy magyarországi tankönyv tanórai használatáért) is repülhet az iskolából.
    Nagy empátiával és megértéssel olvastam a Könczei Csillának nyilatkozó egykor diákként beszervezett személy szavait. Egy tizenéves akkor nem tudhatta azt, hogy volt kibúvási lehetőség is, ami persze, nem kevés hátránnyal járt.

  15. Gazda Árpád

    Még akkor melegében olvastam a beszélgetést, most mégegyszer átfutottam a kommentárokkal együtt. Akkor is, most is egy furcsa érzés vett hatalmába. Talán az émelygés lenne a leírására legalkalmasabb szó, de ez sem egészen megfelelő. Egy olyan világról tudósít ez a beszélgetés, amelyikben mindent befed a szenny, és amelyikben a főszereplő megtanult együtt élni a szennyel, alkalmazkodott hozzá. Várná az ember, hogy legyen a szövegben valami megható, jöjjön már a katarzis, de nem jön. Rendkívül rossz hangulatot árasztó, de tanulságos olvasmány.

  16. Sch. N. Antal

    Kedves Gazda Árpád!

    Ön azt írja, hogy „…várná az ember, hogy legyen a szövegben valami megható, jöjjön már a katarzis, de nem jön.” Nos, aki mindezt megélte, az már réges-rég túl van a meghatódáson, mégha a katarzison teljesen nem is lehet. A besúgóvá tett zseni, Szilágyi Domokos egy katarktikus élményt nyújtó versciklusban, a Rekviemben tökéletes pontossággal diagnosztizálta, hogy ”Végtelenné öregbíti a perceket órákat napokat a kín” majd 21 tanács következik arról, hogy mi „nem tanácsos” és mit kell megszokni majd azzal zárja, hogy „a legborzasztóbb az, hogy megszokod” . Ennél tragikusabb lét-térképet mi, beszervezetlenek vagy beszervezettek úgysem tudnánk rajzolni.

  17. Bálint Anna

    Borzalmas történet – szerintem a tartótisztek nem egyéni megítélés alapján jártak el, nem maguktól találták ki, mitévők legyenek, és nem is viselkedésmintát utánoztak, hanem tudatosan kidolgozott módszereket sajátítottak el és alkalmaztak. Pontosan tudhatták, hogyan lehet egy gyereket megfélelmíteni és megzsarolni – az egykori NDK-ból elő is kerültek doktori disszertációk arról, hogyan lehet kiskorúakat együttműködésre bírni. Úgy tűnik nagyon nagy szerepe volt az irracionalitásnak, a szexuális zsarolásnak – és felteszem Ubul nagyon pontosan fogalmaz, amikor azt mondja “ki kellett lépnem ebből a képből” – gondosan megtervezett vizuális képről lehet szó, amit tudatosan belesulykoltak. Szomorú, hogy amikor felnőttektől segítséget kért, azt mondták neki, hogy “senki nem tudja meg, hogy te voltál”. Az a sejtésem, hogy ha egyetlen ember, egyetlen felnőtt, egyetlen tanár – akár csak informálisan – megerősíti abban, hogy nem fordulhat elő, nem történhet meg mindaz, amivel zsarolnak, nem kell komolyan venni a fenyegetést, netán kibúvót javasol, noha tudható, hogy azért félvállról sem lehet venni, hiszen valóban előfordulhat, hogy a családját tönkreteszi, ő maga javítóintézetbe kerül, ahol majd szexuálisan kihasználják – ha egyetlen esély van arra, hogy Ubulnak nem kell magába zárnia a történteket, akkor nem történik meg, vagy minden másképp történik a továbbiakban.
    Én is azt gondolom, amit Emese: emberiség-ellenes bűn történt a beszervezéskor – és később is, s nyilatkozatok leírásakor – és azt is gondolom, amit Ubul, hogy kitörölhetetlen nyomot hagyott. Hadd mondjam azt is, hogy azokban is, akit besúgott. Bármilyen “szépen” élnek is kívülről nézve, visszatetsző az önigazolás.

Válasz