20. Dekonspirált ügynökök (1.): „Szabó Tibi” és „Tóth Rudi”
Gondoltam arra, hogy ez így lesz. Hogy a halottakkal kezdik. Ma kaptam meg a CNSAS-tól az első eredményeket dekonspirálás ügyben. Azt közli velem Csendes Laci, hogy „Szabó Tibi” valódi identitása Marosi Péter, „Tóth Rudi” pedig Márkos Albert volt. Mindketten meghaltak. Marosi Péter 1998. szeptember 13-án, Márkos Albert pedig 1981. június 11-én.
A “Szabó Tibi” fedőnevű informátort dekonspiráló értesítés a CNSAS-tól:
Marosi Pétert, aki Kántor Lajos szerint az Utunk mindenese volt, nem ismertem személyesen. Édesapám naplójegyzeteiben találkoztam a nevével. A történet többször megismétlődik: édesapám munkanélküliként az Utunknál előszobázik, hogy megtudjon valamit közlésre váró írásainak a sorsáról. (Úgy tudom, nemigen volt már pénzünk akkoriban, a publikálás tehát egzisztenciális kérdés volt, nem igazán filozófiai értelemben.) Marosi Péter eközben gyűlésezik (az nem derül ki, hogy hol). A szeku akkoriban gondolkozott azon, hogy bebörtönözze-e édesapámat, vagy sem, ezért úgy látszik, Marosi Péter – mint sokan másan – ebben az időszakban nem szívesen mutatkozott vele. Pedig ha egyszer egy kicsit hamarabb visszaért volna a gyűlésből, lehet, hogy találkozhattunk volna, három éves koromban…
Részletek édesapám naplójából:
…Az Utunkhoz – Marosi P. gyűlésre ment. (Nem ő, hanem Létay és Rebreanu ment Kínába.) – haza – (1966. nov. 2)
… kb. 1o.5o az Utunkhoz Csillával (Marosi gyűlésen)… ki a Mátyás szobor mögé: inaktelki menyecskék üldögélnek … csak 33 gyerek az inaktelki iskolában. Talán több lesz … fel az Utunkoz, de Marosi még nem jött vissza. Csilla sivalkodva nézi a játékboltot. Haza. (1966. nov. 3)
…Az Utunkhoz. Már megkezdődött a gyűlés. …. Haza. …. Vissza az Utunkhoz, leülök… olvasok, áthallatszik Létay csevegése franciaországi élményeiről. Külsőségek. Végre nagy későre. Marosi. Még nem olvasta el! Ezért vártam. Szőcs Pista is – Gálfalvy csak rohant – írok Könczeinek – ennyi. Elkeseredve jövök haza… (1967. okt. 14.)
A “Tóth Rudi” fedőnevű informátort dekonspiráló értesítés a CNSAS-tól:
Márkos Albertre emlékszem gyerekkoromból. Berci bácsi, úgy szólítottuk. Amikor iskolás lettem, vele egy társaságban jártam kirándulni. Divat volt akkoriban vasárnaponként a Bükkbe, a Bácsi torokba, ide-oda kiruccanni, nem is emlékszem pontosan, hova. Zenész csapat volt a miénk, zeneszerző, tanár, zeneiskolás csapódott össze, kirándulás közben kánonokat énekeltünk. „Erdő mélyén…”, meg ilyenek… A legerősebb emlékképem Berci bácsiról egyébként az, amikor kötözésről visz haza az autójával. Kilenc éves voltam, amikor meglehetősen súlyos baleseten estem át, ami után hosszas kórházi kezelés és ágyban fekvés következett. Úgy látom magam előtt Berci bácsit, mint aki hatalmas ember. Az ölében vitt fel a tömbház harmadik emeletére, mivel nekem nem volt szabad lépcsőt mászni. „A tenyeremen viszlek fel”, valami ilyesmit mondott. Egy kicsit féltem tőle, egy kicsit csodáltam.
Az igazság azonban az, hogy gyerekkorom meghatározó figurája Berci bácsi testvére, Márkos András volt. Ő egy házban lakott Iluci nénivel, a nagynénémmel, innen volt az ismeretség. Bandi bácsi lakása a zsúfolásig teli volt miniatűr szobraival. Kicsi agyag szobrok álltak mindenfelé, a földön a fal mellett, a polcokon, az ablakmélyedésekben, az ablakszemekben. Amikor a sötét folyosóról beléptem a szobájába, teljesen lenyűgözött a látvány. Bandi bácsi nekünk, gyerekeknek csak úgy köszönt, hogy „alá’ szolgája”. Tőle tanultam meg, mi a servus humilis. De a legjobban az nyűgözött le Bandi bácsinál, amikor Iluci néni sok-vendéges ebédeinek a végén a felnőttek nagy megrökönyödésére komótosan kinyalta a tányérját. Ezt írtóra élveztem.
2007. november 7., 08:16
Döbbenet, hogy hova süllyedt Molter Károly fia…
2007. november 7., 17:06
Tudom, hogy sok embernek volt sok és nagy bűne. Akkoriban ez nem is volt nehéz. Sokan az érvényesülés oltárán feláldozták a becsületüket. Szerintem voltak olyanok is, akik tényleg félelemből tették. Mindenki tudott valamit, de azt nem tudta, hogy róla mit tudnak valakik – így “legjobb védekezés a támadás” alapon igyekezett túlélni a kort.
Ez eddig rendben is van. De manapság a vad kapitalizmusban “láthatatlan oltárokon” feláldozott “láthatatlan becsületekkel” mi lesz? A mostani megalkuvókat, pártkatonákat ki fogja kérdőrevonni? Mert balga ember az aki azt hiszi, hogy most nincsenek a közéletben gerinctelen, megalkuvó vérszomjas-hataloméhes emberek, akikre négy évente mi is szavazunk. Na, ezeket ki fogja kérdőrevonni, most amikor verjük az asztalt a titkosszolgálatok ellen. Mégcsak nyoma sem marad ezen emberek tetteinek.
2007. november 8., 20:46
Hogy miért szólok hozzá a témához? Talán azért, mert nekem is kijutott azokból az időkből amikor az, hogy besugókkal vagyunk körülvéve szinte természetesnek tünt. Volt akiről sejtettük, és volt akiről meg sem fordult a fejünkben. Pedig … Hiába, egy torz világban sok torz lélek születik.
A kolozsvári egyetemi évek alatt a marasti-i bentlakásban az állami ünnepek előtt az erre a célra fenntartott szobába mindig beköltözött egy szolgálatos szekus, hogy nehogy valamilyen zűr kerekedjen. A hozzá időnként bekopogó kollégákról köztudott volt, hogy jelenteni mennek. Gondolom mégsem ők voltak a legveszedelmesebbek a társadalomra nézve, hiszen annyira nyiltan csinálták, hogy tudtuk: előttük csak arról beszélünk amiről az újságok is írnak … (Visszagondolva szörnyű, hogy ’89-ben és az ezt közvetlenül megelőző években már mennyire nyiltan dolgozott a szekú, milyen mértéket öltött a megfélemlítés.) Akik ellen nem tudtunk védekezni azok a fedőneves, éveken át szorgosan jelentgető, közöttünk bizalmasan sétálgató besugók voltak. Hát, ezért is írok most, mert a blogban ismerősökre bukkanok és valahányszor beleolvasok az írásokba szinte „kukkolónak” érzem magam. Hát, ne csak kukkoljak ..
Arra is kiváncsi vagyok, hogy aki azt írja, hogy egy-egy besugó miért nem vallott már évekkel ezelőtt, hiszen megtehette volna, az komolyan kérdezi? Egy besugó előrukkoljon a múltjával? A jelleméből fakadóan nem teheti. (Mint ahogyan az alkoholisták között is megtalálható az utcaseprő, a földműves, tanár, bankigazgató, színész, pap és még sorolhatnám, úgy a szekú sem volt válogatós. A besugók táborába is mindenfajta ember bekerült. Tartok tőle, hogy az értelmiségiek közül a legtöbben. Az alkoholizmus javára írható, hogy betegségként kezelhető, de a besugás ellen még nem találtak fel gyógyszert, a jellemhiba úgy néz ki örök.) A besugó a végsőkig reméli, hogy szárazon megússza. Soha nem exponálta magát, most miért tegye? Nem kötelezi erre senki és semmi. A besugó valószínüleg megnyerő modorral rendelkezik, hiszen feladata volt beférkőzni az áldozat bizalmába. Modora van, de önérzete annál kevesebb. Bizonyára mindenki ismeri Reményik”Ahogy lehet” című versét, no a besugó ennek az ellentetjét vallja: ameddig lehet próbál fedve maradni, őrizve titkát, megtartva státuszát. Hiszen ha kitudódik, hogyan tovább? Persze láttunk már példát, jópár „jómadár” hogyan vonja meg a vállát, ha fény derül sötét múltjára és megy tovább mintha mi sem történt volna. Hiába, ilyen világot élünk. Már kideríthetük, felfedhetjük őket (egyeseket), de ennyi. Hogy a gonosz elnyeri méltó büntetését, ez egyelőre csak a mesékben létezik … Mindenesetre jó az, ha arcot kapnak az „átkos” arctalan besugói.És marad továbbra is a tényfeltáró blogírás ami akár forrásanyaggá is válhat egy majdan megírandó könyvhöz amelynek címe lehetne „ Az emberi gyarlóság (aljasság) kultúrtörténete” (Ráth-Végh Istvántól inspirálódva).
Az, hogy ma is vannak köztünk besugók, minden bizonnyal így van. Ajánlom nekik is figyelmükbe Szabédi László versét.
VÁLASSZ
Itt a pillanat, ez a zsarnok:
kettőből egyet kell akarnod!
Húznád, halasztanád a választ,
ő követel: azonnal válassz!
Kétarcú pillanatok szörnyű
sodra örvénylik, mint a gyűrű;
készületlen és akaratlan
választanod kell szakadatlan.
Hiába szólalsz lázadozván:
menj, pillanat! Mi közöm hozzád?
fenyegetéssel hal meg ajkán:
megtagadtál; emlékezz majd rám!
Vagy szólsz mohón: kettőből kettőt,
add hát, akarom mind a kettőt!
Kétes kincsét már eltemette
s: egyet se kapsz! – felel nevetve.
Adj időt, szólsz, a jót akarnám…
Máris ellök magától durván,
s helyette az elsőnél szörnyebb
pillanat kérdőjele görbed.
Egyet, azonnal: kemény törvény.
forog az idő, mint az örvény,
s behunyt szemekkel, tántorogva
mi válogatunk hatra-vakra.
Majd a nagy pillanat, a végső,
kinyitja a szemünket, későn,
s mit vakon vállaltunk s nem értve,
kegyetlen megszámoltat érte.
Kérjétek az Irgalmazótól,
válassza meg rosszat a jótól,
gyújtson világot a szívünkben
tudni a jót még életünkben.
2007. november 8., 21:28
Kérdőjel,
Azt hiszem mindenki megítélése elkövetkezik. Ma is vannak hernyók, hatalomnak szolgáló, mások testén táplálkozó férgek.Mégsem kéne egyenlőségjelet tenni azok, meg ezek közé, néha folytonosság figyelhető meg……
Azok félelemből tették gyakran, ezek csak előnyökért, vagyonért stb.
Nem mindegy, hogy azok egyszer megfélemlítésből vagy gyakran, rendszeresen, előnyökért, vagy fizetségért.
Gondolom Csilla majd mérlegel.
2007. november 8., 23:54
Kérdőjelre felkiáltójel!
Ne aggodjon, sok minden kiderül…
mert mindig lesznek egyenes emberek, akik nem beszélnek félre…és a lelkiismeretüket követve teszik a dolguk.
Köszönjük Csilla!
2007. november 12., 03:52
Szervusz Csilla!
Ez számomra megdöbbentő. Érthetetlen.
Édesapám azt mondja, hogy nekilát, utánanéz.
Ölel:
Márkos Berci
2007. november 12., 11:27
Kedves Berci,
nagyon sajnálom ezt a dolgot. A dossziéban egyébként mindössze egy jelentés van “Tóth Rudi” fedőnéven, ezt közölni fogom, és ezenkívül egy nagyon fontos adalékot is, ami arra utalhat, hogy id. Márkos Albertet meddig használhatta a szeku.
Barátsággal
Könczei Csilla
2007. november 12., 21:53
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
2007. november 13. este
MAROSI PÉTERRŐL
Nyolc évig ültem egy szobában Marosi Péterrel (az Utunk szerkesztőségében, Kolozsvárt). Kisgyerekkoromtól ismertem, apám sakkpartnere volt (de mindig csak Marosiéknál sakkoztak, anyám nem látta szívesen a hangos vendégeket). Ott lakott a Rákóczi úton, ahol mi is. A felesége tanított – természetrajzra – az iskolában. Egyik legjobb gyerekkori barátom volt a kislánya, Anna.
Az a mindig szörnyű, de a sűrű ismétlődés folytán szürkülő hír (2007. november), hogy ő is a román állambiztonsági szolgálat ügynöke volt 1989 előtt, végül is nem lep meg. Úgyszólván semmi se lep meg már. A Securitate kötelékéből az 1960-as évek elején kisebbségi származása miatt elbocsátott tiszt fölkereste apámat, akit még az illegális kommunista mozgalomból ismert valaha, és hosszan mondott neki valamit. Anyám némán ült a konyhában, ölébe ejtett kézzel. Később értettem meg, hogy mit kellene válaszolnom némely ismerőseinknek a kérdésére: „Miért nem köszön vissza nekem az apád?”
Erről nem beszéltünk, s hiába voltam kisfiú, valahogyan persze értettem, miről van szó.
Ma is emlékszem arra a három férfira, aki ezt kérdezte tőlem, nem fogom megmondani a nevüket. Az ő nevük is fölbukkan majd valahol – eh, émelygek az egésztől.
Marosi Péter (kritikus, irodalomtörténész, szerkesztő, Molter Károly és Marosi Zsófia fia) hisztériáiból, pánikrohamaiból, eufóriáiból, érthetetlen, váratlan húzásaiból mindig lehetett tudni, hogy „valakikkel” konzultál. Én a pártbizottságra tippeltem volna.
Nem döbbent meg a hír, mert Marosi („Péter apa” néven ismert figurája a valahai kolozsvári irodalmi életnek), szemben mondjuk Szilágyi Domokossal, nem a „mi”, hanem az „ők” csoportjába tartozott. Olykor fölmerült a gyanú – amikor hatalmas ordítozás, visítozás formájában kifogásolta magyarországi irodalmárok látogatásait a szerkesztőségben, amivel korábban (természetesen) semmi baja nem volt – , de ezt a gyanút elhessegette az ember, mert ha azon tűnődtünk volna, hogy kik a besúgók, spiclik, ügynökök a munkatársaink, ismerőseink közül, akkor még inkább megőrültünk volna, mint így. Azt, hogy kikből lettek írószövetségi párttitkárok, azt úgyis tudtuk, s elég nyavalyás egy dolog volt az is. (Az csak mostanában derül ki, hogy ki mindenki lépett be „a pártba” az ismerőseink, barátaink közül – ezt nem tudhattam, ők meg persze nem dicsekedtek vele.)
Amikor a Securitate elkezdte ellenem az akcióját (erről mindenki tudhatott, hisz épp azért indult meg, mert nyilvánosan, értekezleten tagadtam meg egy „ideológiai” utasítás teljesítését, két nappal később hajnali négykor dörömböltek az ajtómon „a szervek”), Marosi Péter a fejét fogta, és nem beszélt velem többé. Nyilván nem akart rólam jelenteni, mert – noha persze nem voltunk barátok, hanem amolyan „meghitt ellenfelek” – azt hiszem, szeretett. A Securitate rá akarta bírni a szerkesztőséget, hogy szüntesse meg a munkaviszonyomat (a főszerkesztő a szüleimnek panaszkodott, hogy „nem tudjuk már tartani a hátunkat Gazsiért”), de valamelyest kiálltak mellettem, 1974 után is megmaradtam ott mint nyomdai korrektor, persze nem publikál(hat)tam többé, csak kitelepülésem előtt közvetlenül, amikor már mindegy volt.
Egyszer láttam az egyik kihallgatómat kifordulni a főszerkesztő szobájából, éppen a nyakára csavarta a sálját – szeles idő volt – , majdnem a szó szoros értelmében elhánytam magam, öklendeztem. A félelemtől is, meg a borzalom intimitása miatt, föltehetőleg.
Lehetett látni, hogy Marosi retteg és deprimált (pedig az alaptermészete túláradóan derűs volt a szegény nyomorultnak), meg lehetett tudni, hogy más világból jön, más kozmoszoknak is volt lakója – mint Molterék fia, mint Németh László valaha legjelentősebb erdélyi tanítványa, mint volt teológushallgató, mint az 1940-es évek végén „áttért” naiv kommunista, mint kizárt párttag. Intrikus volt, gyáva, színlelő, bosszúálló – és nagyszerű szerkesztő. Szellemessége, olykor zseniális humora, irodalomkultusza, a szüntelenül áradó szófolyam, a tízezer anekdota miatt nem lehetett nem szeretni, bár muszáj volt utálni. El is temettem magamban mostanáig, mennyire idegesített hosszú éveken át, s mennyire nyomasztott, hogy minden neki átadott kézirat nyomán jött a teljességgel megjósolhatatlan idegroham, földre szórt papírlapok, botrány, majd közlés – vagy sem. Nyilván befolyásolt az is, hogy engem történetesen sokra tartott, pedig tudta – mondta is – , hogy bizonyosan megbánják még (meg is bánták), hogy alkalmaztak.
Komoly ügyekben is ordítozott velem: Móricz Zsigmond egyik cikkére tett kicsinylő megjegyzésem után egy óráig üvöltött Móricz védelmében, ha nem tévedek, neki volt igaza.
A hír szerint spicli volt, igen. Az is igaz, hogy az életét adta volna Székely János, Papp Ferenc, Szabó Gyula, Panek Zoltán, Páskándi Géza, Király László, Szilágyi István, Gellért Sándor, Hervay Gizella írásaiért, a kolozsvári magyar színházért. Arra is emlékszem persze, kiken röhögött – hosszú névsor. Ízlésünk nem volt hasonló, s véletlen, hogy első publikált írásom (kritika Székely János Soó Péter bánata c. kisregényéről) véletlenül egyezett avval, amit gondolt – alighanem ezért kaptam meg az állást.
Másképp gondolok rá most?
A furcsa az, hogy alig.
Ki a fene nem tudta, hogy ilyen volt a rendszer?
A sztálini eredetű rendszer, amely még mindig, ma is méltó gyűlöletünkre.
Nincs miért megenyhülni, nincs ok a bocsánatra, nincs ok a történelmi távlat miatti trivializálásra és relativizálásra. A rendszer esendő emberekből csinált erkölcsi hullát, és most – még egyszer – a mi kemény, érdes ítéletünkkel még egyszer belétörli a csizmáját, még kísértet formájában is hatalmas. A besúgottak és a besúgók hekatombája – egészen másképpen – egyaránt irtóztató nagyságú.
Nem kell megbocsátani semmit senkinek.
De van néhány kínálkozó politikai következtetés. Ezt tartom a legfontosabbnak.
Ezek a következtetések egyszerűek. Nem szabad olyan államrendszereket támogatni, amelyek… Nem szabad az egyéni felelősséget összecserélni a rendszer felelősségével, amely… Nem szabad a tehetetlenséget és a kényszerűséget összecserélni a szabad döntésből eredő felelősséggel, amely…
Minden adatot nyilvánosságra kell hozni a diktatúra idejéből. A diktatúrának nincs mentsége. A demokrácia hitványsága se.
Tamás Gáspár Miklós
2007. november 12., 22:01
Na pontosan erre a különbségre is utaltam. Valaki egyszer, vagy rendszeresen?
Azért nem mindegy.
Előmenetelért, fizetségért, vagy sem.
Addig amig az első adandó alkalommal elmenekülhetett az illető az országból, vállalva ezzel az újrakezdés és hontalanság minden velejáróját.
Mentség nincs, de valóban jó lenne disztingválni!
2007. november 13., 13:40
Üdvözletem
…elképesztő…
Bár Tamás Gáspár Miklós úr nezetei sokszor nem tetszenek,az utolso negy bekezdes lattan megnyugodtam..barati korom radikalisnak tart a hasonlo elveim hangoztatasa miatt..
Adatokat nyilvanossagra..tavol allunk ettol ..akik eddig sunyin tettek tonkre embereket azok most megzsirosodva ,onelegulten osztjak az eszt kulombozo ideologiamentes partocskakban szervezetekben..
2007. november 13., 18:17
itt a kulcsmondat TGM írásában:
“A rendszer esendő emberekből csinált erkölcsi hullát, és most – még egyszer – a mi kemény, érdes ítéletünkkel még egyszer belétörli a csizmáját, még kísértet formájában is hatalmas.”
2007. december 10., 17:30
Kedves Csilla, most olvastam, hogy Tőkés L. megnevezte néhány besúgóját. Az ő akciója olyan érzést keltett bennem, ami miatt át kell értékelnem a te blogodhoz fűződő, mondhatni, drámaian pozitív viszonyulásomat. Továbbra is azt gondolom, hogy noha mindketten megnevezitek az ügynököket, mégis, ennek a módja, hangneme, szellemisége, célja – kontextusa – teljesen más a kettőtök esetében. Lehetséges-e, hogy az egyik féle megnevezés a dolgok tisztázásához, a másik meg az elmérgesítéséhez vezessen? Nem szeretnék most arról beszélni, kicsoda Tőkés L., vagy én hogyan látom őt – noha mondataimból azt kizárni nem tudom. Egyszerűen az foglalkoztat, hogy ha az ügynökök megnevezését ilyen módon is el lehet végezni, ahogyan ezt ő teszi, akor mi ez az egész – vannak-e erre vonatkozó normák, van-e etikája stb.? Azt hiszem, most nem a nevek hiányoznak a legjobban, hanem éppen ez: “a múltfeltárás etikája”. Na. Érdekelne, hogy te most hogyan látod ezt. Üdvözlettel.
2007. december 12., 20:47
Kedves ismeretlen a szelíd olajfák alól,
Mivel csak a sajtóban megjelent hírekből értesültem arról, hogy Tőkés László megnevezett néhány olyan személyt, akik róla jelentettek, nem tudom, hogy azoknak az információknak az alapján következtetett-e ezekre a tényekre, amelyeket a saját személyi követési dossziéjában elhelyezett dokumentumokban talált, vagy az Irattárvizsgáló Bizottság (a CNSAS) közléseire alapozta a kijelentéseit. Azt sem volt alkalmam megtudni, hogy a sajtóban említett számok (26 informátor és a 126 megfigyelt személy) szintén a saját követési dossziéjában levő anyagokból lettek-e kikövetkeztetve, vagy a Bizottság (CNSAS) közleményeiből származnak.
Tőkés László, tudtommal, azonkívül, hogy élt azzal a jogával, hogy kikérte a saját követési dossziéját, egyházfőként kérte – sajtóbeli értesüléseim szerint – 7o egyházi alkalmazott átvilágítását is. Nem ismeretes számomra – mert tudtommal nem publikus – , hogy milyen kritériumok szerint választották ki az átvilágítandó személyeket, hogy az átvilágítás milyen stádiumban tart, illetve, hogy Tőkés László jutott-e már valamilyen információ birtokába az átvilágítási folyamattal kapcsolatban.
Röviden összefoglalva: nem ismeretes számomra, hogy Tőkés László hogyan állította elő azokat az információkat, amelyeket az ügynökkérdésben a nyilvánosságra hozott. Mint ahogyan nem tudom, milyen személyes motivációk indították arra, hogy kezdeményezze az átvilágításokat, illetve arra, hogy ügynököket nevezzen meg.
Saját feltárási munkámról, annak indítékairól, módszereiről többet tudok mondani. Az én esetemben a kezdeti kiváncsiság, ami miatt először kértem betekintést a saját és az édesapám dossziéjaiba, akkor változott át nyugtalanító érzéssé, amikor első körben közölték velem, nincs is dossziénk. Nyugtalanságom végül még indokoltabbá vált, amikor egy második körben a rendelkezésemre bocsájtottak néhány dossziét.
Bár egész fiatalkorom annak a tudatában telt el, hogy a szeku a nyomunkban van, és állandóan megfigyel, 1989 előtt soha nem szembesültem a gépezet valódi dimenzióival, és azzal, hogy mennyire behatolt az életünkbe és befolyásolta azt. A dossziék tanulmányozása során jöttem rá arra, hogy milyen tévhit volt azt hinni, hogy a titkosszolgálat szerepe a megfigyelésre és a tiltásokra/fenyítésekre korlátozódik, valamint azt, hogy a magyar kisebbség az elnyomó rendszer kollektív áldozata.
Az általam megismert adalékok kényszerítő erővel hatnak rám: nem tudom elhallgatni azt, hogy ez a gépezet sokszor a saját ismerőseink közreműködésével milyen mértékben manipulálta és lehetetlenítette el az életeinket, azonkívül nem tudom abbahagyni ezt a projektet, amíg nem bizonyosodom meg afelől, hogy hozzájárultam olyan törvényes garanciák kialakításához, amelyek lehetetlenné teszik, hogy a titkosszolgálatok kettős identitással bíró ügynököket építsenek be a civil lakosságba, baráti és szakmai társaságokba. Mindaddig, amíg ez meg van engedve nekik, sohasem épülhet ki egy valódi értelemben vett civil társadalom.
Szándékom szerint nemcsak a feltáró munka végeredményeit kívánom nyilvánosságra hozni, hanem magát a folyamatot, valamint azokat a dokumentumokat és információkat, amelyek alapján a következtetéseimet meghozom. A dokumentumok közlése előtt, amennyiben ez lehetséges, igyekszem az érintett személyekkel egyeztetni, és ragaszkodom ahhoz, hogy csak olyan esetekben nevezzem meg egyértelműen az ügynököket, amelyekben kérésemre az Irattárvizsgáló Bizottság (a CNSAS) feltárta az illető személyek valódi identitását.
Azt remélem, hogy ha a nyilvánosság ilyen módon egy-egy ügynök egyszerű nevesítése helyett egy teljesebb információs anyag birtokába jut, képes lesz árnyaltabban reagálni, és a kollektív ítélkezés helyett rá fog tudni kérdezni az egyéni esetekre, azok konkrét körülményeire, illetve az általam ismertetett történeteket ki tudja egészíteni a sajátjaival, esetleg fel tudja azokat használni más, általa ismert vagy megélt történetek értelmezésére.
Köszönöm a kérdéseidet, ha a válaszom olvastán hiányérzeted támad, bizonyára igazad van. A múltfeltárás etikája kemény dió, engem is nagyon foglalkoztat, most ennyire tellett. Ha van időd-kedved további beszélgetésekre erről a témáról, részemről szívesen beszállok.
Minden jót,
Könczei Csilla
2007. december 22., 21:52
Kedves Csilla,
köszönöm a választ, meg a hogy még lehet folytatni…
Szeretném pontosan megfogalmazni, hogy mi foglalkoztat mostanában az ún. „múltfeltárással” kapcsolatban: úgy tűnik, hogy ennek az etikai dimenzióiról a vita lecsengett a magyar társadalomban, vannak bemerevedett frontvonalak, vélemények, de nincs igazi éles beszélgetés róla. Sőt, számomra úgy tűnik, hogy gyakran a két vélemény-pólus képviselete („mondjuk ki, nevezzük meg” vs. „nézzük el, felejtsük el”) a mai politikai álláspontok legitimálására használtatik fel. Ha lenne vita az ügynökmúlt kezelésének etikájáról, akkor talán el lehetne jutni olyan alapelvekig, amik függetleníthetők az adott politikai platformoktól.
Valamennyire generációs kérdésként is látom ezt. Megerősít ebben a te történeted, ami két szálon fut, a szüleidén is. Lehet, hogy itt is a másod-, harmadgenerációnak kell kitalálnia, hogyan és mit tisztázzon az elődeire emlékezve – mint pl. a Holokauszt-kutatást is a gyermekek és az unokák találták ki és futtatták fel, néhány nagy öreget leszámítva.
Amit a blogod megvalósít: személyesség, a folyamat feltárása, csúsztatások nélkül. És van lehetőség megbocsájtásra, mármint, meg lehet szólalni, és lehet azt kérni. Ezeket mind alapértéknek tekintem (mérhetetlenül tiszteletre méltónak). További alapértéknek pedig azt, hogy a tények mellett az etikai kérdésekről is fórum nyílt a blogon.
Magam mindezidáig azon a nézeten voltam, hogy kíméletlenül néven kell nevezni minden „elkövetőt”. (Temészetesen emellett szól a gyanú, hogy az ügynöki tevékenykedés nem ért véget. Tudvalévő, hogy Nyugaton mindig is nemzeti és nemzetközi ügynökhálózatokat tartottak fenn, immár mi is részévé lettünk a kurrens gyakorlatnak – a kérdés, ha jól értem, az, hogy ezt a munkát új gárda végzi-e, s mennyi öröklődött át a régi gyakorlatból.) De újabban egyre jobban érdekel az, hogy miképpen kell a múltbéi ügynököt megszólítani, hogyan kaphat esélyt rá, hogy ő szóljon, hogy ő tehessen valamit magáért, és a másikért, akit elárult. És lehet, hogy semmit se tud kezdeni ezzel az eséllyel.
Másképpen fogalmazva: hogyan lehet egyszerre irgalmasnak lenni, és ugyanakkor egészen világossá tenni, hogy az árulás bűn – a kikényszerített is?
Holnapután karácsony, szép ünnepet, és a jövő év… (legyen olyan, amilyennek lennie kell).
Üdvözlettel: Szűcs Teri.
2007. december 22., 22:04
Elkapott a hév, és kihagytam egy nem könnyű tényezőt – míg én gondolkodhatom azon, miképpen lehetséges “irgalmasnak” lenni az “elkövetők” iránt, addig ugyanezt a viszonyulást nem írhatom elő annak a számára, akinek az életét, vagy a családtagjáét, szerettéét tönkretették.