1. Én és a szeku
1989 előtt
Annakidején csak álmomban jártam a szekun. Emlékszem, alacsony mennyezetű, hosszan elnyúló irodahelyiségben voltam, a berendezés a megszokott volt, a falak mentén elnyűtt polcok, középen asztalok, rengeteg papír, dosszié, meglehetős rendetlenségben. Gyenge esti lámpavilágítás. Egy asztalon a halott apámról szóló papírok, azokat szerettem volna látni. Egy halk szavú szekus fogadott, magyarázott valamit, biztosan azt, hogy miért nem láthatom a papírokat. Kérdeztem, engem miért nem hívnak be soha. Ébren is mindig ez foglalkoztatott. A környezetemből majdnem mindenkit be szoktak hívni. Azt mondta: „Mert olyan szép életeid vannak.” Így mondta, többes számban. Gondolom, a tudatalattim azt sugallta, valaki kedvel engem ezek közül, azért nem bántanak.
Egyszer aztán összetalálkoztam a szekuval, de az véletlen volt. A sztori teljesen abszurd. Akkoriban már évek óta tudtam, hogy figyelnek, a helyzet mégis annyira ártatlannak tűnt, hogy nem gondoltam, pont a karmaikba futunk. 1986-ban történt, farsangi bált tartottunk a Brassaiban, gyerekeknek. Kopek, Hajni és én, velünk volt az öcsém is, Csongor. Hazafelé elbúcsúztunk Kopektől, hárman az Monostor felé vettük az utat. A Főtérről a Mátyás szülőháza felé fordultunk, akkoriban a Malom utcában volt a buszmegálló. A sarkon észrevettük, valaki hever a járdán. Egy fiatalember volt, rögtön rájöttünk, hogy részeg. Egyből arra gondoltunk, ha megtalálják a rendőrök, nagyon megverik. Ez úgy látszik, egy kulturális tudás volt akkoriban. Arréb akartuk vinni, ne lássák. Közben valamennyire magához tért, jobbról balról támogatva vonszolni kezdtük. Románul beszélt, meg tudta mondani a címét, valahol a Fellegváron, a Gruia negyedben lakott. Ott támolyogtunk végig az Óváron, rajtunk kivül, úgy emlékszem, egy lélek sem. Nagyon viccesek lehettünk, két fiatal nő egy tántorgó pasival, meg egy kisfiú. Meg persze egy nagy táska, abban volt a kukaálarc, meg a miegymás. Merthogy farsang volt.
Az Astoria mögött történt minden. A bekötő úton állt egy Dacia. Hirtelen kiszállt belőle négy férfi. Egyből tudtuk, hogy szekusok. A srácot rögtön lekapcsolták, bennünket igazoltatni akartak. Civilben voltak, nem álltam meg, hogy ne pofázzak. Először ők igazolják magukat. De a fiút akkor már nagyon verték. Bevitték egy lépcsőházba, csak a hangokat hallottuk. Nem tudom, túlélte-e, mi van vele. Az igazi történet biztosan nem fért bele a korlátolt agyukba, de az is lehet, hogy csak szórakozni akartak, mindenestre azzal vádoltak, hogy el akartuk lopni a fiatalember személyazonossági igazolványát. Az igazolványokat aztán megkapták, legalábbis az öcsém úgy emlékszik. Ezek szerint megtudhatták, kik vagyunk. Túrkálni kezdtek a táskánkban, be akartak tuszkolni az autóba. Tudtam, nem szabad beülni, a testemmel próbáltam ellenállni. De akkor már nagyon féltünk. Mi 23 évesek voltunk, az öcsém 12. Az egyik muksóhoz fordultam, úgy tűnt, emberibb arca van, annak könyörögtem, engedjenek el, nem látják, gyerekkel vagyunk, hogy viselkedhetnek így. Az öcsém teljesen ki volt bukva. Működött a dolog, oda szólt a többieknek, hagyják abba. Mi lányok megkaptuk a rutinos pofonokat, úgy látszik, ez volt a köszönési formula. Egy pillanat alatt, visszakézből, látszott, nagyon gyakorlott volt az illető. Úgy menekültünk, mint az állatok. Ez a helyes kifejezés. Állatiasan menekültünk, és állatiasan féltünk. A Monostorig poroszkáltunk, bokrok mögé bújva, nehogy utánunk jöjjenek. Aztán másnap rájöttem, Szőcs Géza őreivel futottunk össze. Tudtam, hogy ott lakik, többször jártam nála, de akkoriban még nem működött olyan pokolian az agyam, hogy egy részeg fiúval ne merjek arra menni. Kopek azon a nyáron meghalt egy balesetben.
1989 után
Mint sok mindenki más, én is el akartam menni ebből az országból. „Be voltak adva a papírjaim”. Akkoriban ezt így mondtuk. 1989 decembere után automatikusan lemondtam erről a tervemről. (Tényleg, ezek szerint a papírjaim még mindig be vannak adva. Nem emlékszem, hogy kaptam volna tőlük valamilyen választ.) Hogy nekem mit jelentett a rendszerváltás, nagyon egyszerűen le tudom írni. Egy fizikai érzés volt az egész. 1989 óta nincs többé gyomorgörcsöm, amikor rendőrt látok. A szekusügy persze tovább izgatott, de sokkal elvontabban. Szőcs Géza szavait parafrazálva ezt a címet adtam a Schneider Tibivel készített a lehallgatásokról szóló filmnek is, „Egy elvont ismeret”.
Amikor 2005-ben kikértem a CNSAS-tól a szekusdossziémat, merő kiváncsiságból tettem, amolyan „for fun” módon. Azt hiszem, úgy gondoltam, ez már a múlté, ez egy lezárt történet. Amikor azonban egy év múlva azt a választ kaptam, hogy forduljak a megyei útlevélosztályhoz, mert a központi archívumban nem találtak semmit, minden megváltozott bennem. Akkor éreztem rá, hogy a történetnek nincs vége. Megint magyarázatokat kezdtem keresni, mint mikor annakidején azon filóztam, hogy engem miért nem hívtak be soha. Ha nem akarják ideadni a dossziémat, annak nem lehet más magyarázata, mint hogy 1) eltüntették, 2) most is aktív, 3) olyan emberek érdekeit sérti, akik ma is fontosak valahol. 2006 nyarán személyesen kerestem meg a CNSAS igazgatóját, jeleztem neki, mennyire tisztátalan és aggasztó az intézménytől kapott válasz. Egy hónap elteltével elém tettek egy 135 oldalas követési dossziét (Dosar de Urmarire Informativa).
2006 október 12-14.
2006. november 8., 19:43
“Egy fizikai érzés volt az egész. 1989 óta nincs többé gyomorgörcsöm, amikor rendőrt látok.”
mi elmentünk annak idején, 89 novemberében, és érdekes, nekem azóta is határfóbiám van, pedig rengetegszer jártam a román-magyar határon, iszonyatosan szoktam félni, és ahogy haladunk afelé, hogy ne legyen határ, egyre jobban. nagyon fura.
2006. november 9., 18:32
Néhány pontosítás a leírt történethez:
1. Nem a Brassaiból jöttünk ki. A Karolina téri Fások Klubjában (László Bakk Anikó által) megrendezett farsangi bálon bohóckodtunk a gyerekeknek, majd a bál után elmentünk meginni egy sört a főtéri Ursus kocsmába. Mármint a nagyok ittak, én akkor (még) nem. Miután kijöttünk, s Kopek elbúcsúzott tőlünk, betértünk a Mátyás szülőháza felé…
2. A pasast először előttünk kezdték el verni, én ott ijedtem meg igazán, mivel az akkori gyerekek nem voltak a média által véres jelenetekhez szoktatva (de ilyent azóta sem láttam!)…
3. A lányokon elcsattanó pofonokkal kapcsolatban emlékszem a technikára: egyik kézzel le a szemüvegeket (gondolom, hogy ne törjenek össze, ne legyen nyoma a pofonnak), a másik kézzel puf! S után vissza is nyújtotta nekik…
4. Hazafele végig követtek, emlékszem a Daciára, ahogy néha elhúzott mellettünk (a Szamos parton, majd a városvégi kerülőúton gyalogoltunk éjszaka a monostori végállomásig). Közben a lányok lelkemre kötötték, hogy erről senkinek, de főleg anyámnak egy szót se! (A kilencvenes évek közepéig nem is beszéltem erről az esetről senkinek…) S amikor felértünk a végállomásra, s át akartunk menni az úton, emlékszem, hogy egy parkoló, fénynélküli trolibusz ránk “tolatott” (éjjel 2-3 körül!), majd ugyanaz a Dacia fénnyel jelzett neki, hogy engedjen át…
Hogy miért emlékszem minderre ilyen pontosan? Mert 12 éves voltam. És nagyon megijedtem. És az ígért titoktartás valószínűleg elevenen megőrizte bennem az eseményeket.
S ha már Brassai és a szeku: 87 vagy 88 tavaszán, egy bogáncsos táncpróba (akkor még nem volt Bogáncs, hanem “Folklórkör”) után néhányan álldogáltunk a suli előtt, beszélgettünk, röhécseltünk, kölykök voltunk. Magyarul. Odajött egy pasi, ránkförmedt, hogy miért beszélünk hangosan magyarul, különbenis tűnjünk onnan. S nyomatékul kiosztott néhány “sapkát” is. Másnap mondta édesanyám, aki ott tanított, hogy az iskola “szolgálatos” káderével találkozhattunk…
2006. november 10., 13:49
Kösz a pontosításokat. Tényleg, akkoriban a Fások klubjában tartottuk a gyerekeknek a táncházat. Az a furcsa, hogy a hazafelé útra, sehogy sem tudok visszaemlékezni olyan részletesen, ahogy te. Lehet, hogy ez az a bizonyos traumatikus emlékezet. Megtörténik, hogy bizonyos részletek egyszerűen törlődtek az agyamból, vagy esetleg ott lappanganak valahol. Nagyon kiváncsi lennék, Hajni hogy emlékszik erre a sztorira.
2006. november 12., 20:19
Kedves Csilla! Azt kellene írni, hogy gratulálok a blogodhoz, de figyelembe véve azt, amiről írsz, nem hiszem, hogy ez lenne a legjobb kifejezés. Nekem 11 évet jelentett ez a korszak, csak sejtéseim, képeim vannak, – a párnával letakart telefon, vagy a temető aljában parkoló magyarországi autó. Olvasva soraidat, inkább apám, gyermekfejjel számomra érthetetlen ellenállása, pincébe rejtett, féltve őrzött papirosai (ami, ma már tudom, az a bizonyos Malomkövek közt… egyik példánya volt) jutnak eszembe. Gondolom, sokkal többet is tudsz mondani erről a korszakról, számomra dokumentumértéke lenne.
Kérnélek, folytasd.
2006. november 12., 20:33
annyi pontosítást, hogy szerintem ez valamivel korábban lehetett, Géza ’85-ben ment el…
2006. november 13., 10:02
Igen, először én is 85-re gondoltam. Nagyon nehéz a pontos dátumokat felidézni. Ebben is segíthet a közös emlékezés.
2006. november 13., 17:42
“Ha nem akarják ideadni a dossziémat, annak nem lehet más magyarázata, mint hogy 1) eltüntették, 2) most is aktív, 3) olyan emberek érdekeit sérti, akik ma is fontosak valahol.”
Az blogot vegiglovasva, erosodott bennem a gyanu (amit sokan allitottak, bar ketelkedve hallgattam), hogy a szeku tovabbra is aktivnak tekinti a hasonlo ugyeket.
2006. november 16., 11:19
Ce p.. mea credeai? Ca vei avea puterea, ca floare in care vrea sa faca primvara? Doasare cu miile vorbesc de cei ce vor sa-i reungurizeze pe ceangai. E deja tarziu doamna. La Onesti ai fost in cartierul ceangai? La Tuta ai sa dai si acum de neamurile cunoscutului tau. Le tremura pantalonii pe ei cand stau de vorba cu primaru sau cu preotul. Ce sa astepti de la ei? Scolile nu or sa deie randament niciodata. Asa ca nici oamnei invatati no-r sa aibe NICIODATA. Linistestete-n banca ta, si ai sa ai liniste.
2007. január 25., 22:30
Csilla, ugyanaz a srác provokált engem is, ugyanazok az emlékeim a postáról és mennyei érzésem az első igazi farmernadrágomról.
Ugyanaz a válasz a kérésemre a CNSAS-tól…ugyanazon okok miatt.
Én még nem mentem el a főnökhöz, de ha el is megyek nem biztos, hogy megkapom, ugyanúgy, mint te.
Üdv.
Veronka
2007. január 28., 13:04
“Egy fizikai érzés volt az egész. 1989 óta nincs többé gyomorgörcsöm, amikor rendőrt látok.”
89 után nagyon örültünk Pistivel: nem kell elmennünk az országból. Egy év múlva rájöttünk: mennünk kell, mert minden maradt ugyanaz, csak másképp hívják… Nekem ma is gyomorgörcsöm van a határnál és minden hivatalos “közeg” láttán. Apám 72 éves, kb. 35 évvel ezelőtt, a kolozsvári Állami Magyar Opera tagjaként behívatták a szekura. Órákig várakoztatták – ismerjük a módszert -, anélkül, hogy megmondták volna, miért hívatták be… Egész napos várakoztatás után kiderült, az volt a “bűne”, hogy része volt egy társaságnak, akik végighallgattak egy viccet. Apám azóta is retteg. Soha, egyetlen pillanatra se tudta elfelejteni azt a napot, érzést, félelmet és kiszolgáltatottságot. Ha egyenruhát lát, mindegy milyent, betegesen rettegni kezd. Pistivel Nagyváradon házasságunk első évében (1988) egy garzonházban laktunk. Szomszédaink feljelentettek, hogy valakitől, aki a házban lakott, étolajat vásárolunk (!!!). Kiszállt hozzánk a gazdasági rendőrségtél két tag. Szétnéztek szoba-konyhás apró lakásunkban és csalódottan nyugtázták, hogy csak a “bonra” kiváltott olajunk van. Pistit megfenyegették, az egész zenekar szeme láttára fogják kirángatni a zenekari árokból és elvinni, ha nem vallja be, hogy olajat vettünk XY-tól. Mondtuk: ha tudtuk volna, hogy valaki feketén étolajat árul a házban, biztos vettünk volna tőle, mert nem lehet a fejadagot beosztani. De sajnos nem tudtuk. És tényleg nem és nem ismertük azt se, akit ezzel meggyanúsítottak. Új lakók voltunk a házban, fiatalok, és magyarok, ez elegendő ok, hogy gyanúsak legyünk és kézenfekvő ok az idős, soviniszta házfelügyelő számára, hogy feljelentsen… Mindez akkor történt, amikor apám is éppen nálunk vendégeskedett. S míg mi az incidenst könnyedén elintéztük magunkban – apám majdnem kórházba került az ijedtségtől. Míg Pisti csak annyit mondott a magabiztos kádernek, az ő nyugodt, megfontolt stílusában “nem tudnak kirángatni a zenekari árokból, mert én szimfonikus zenét játszom a színpadon, nem operát a zenekari árokban” – addig apám hetekig rágódott azon, mi lesz velünk, ha az ügy tovább bonyolódik. És a mai napig így van ez. S mi volt a vicc, amit végighallgatott? “Felkel a székely bácsi reggel és azt mondja: anyjuk, olyan szépet álmodtam az éjjel. Bukarestben jártunk. Oszt mi olyan szép ezen, apjuk? De útlevéllel …”
2007. február 11., 00:51
Kedves Csilla!
Én csak 13 éves voltam 1989-ben, valószínűleg akkor még nem volt doszárom. Most már van. Az általad felvetett lehetőségek közül ami a dossziéd hiányosságaira vonatkozik: szerintem az aktív doszárodban van. A román hírszerzők az alkotmány értelmében gyakorlatilag kötelesek a magunkfajtákat megfigyelni.
Csángó ügyekben érzem, tudom és majdnem biztosra bizonyítani is tudom, hogy követnek, lehallgatnak ma is. Sőt, nem csak információszerzést, hanem beavatkozást is művelnek, néha elég ócskán, így már néhány éve tudjuk. Én amikor Csángóföldre kerültem (“a te és más tanáraink kezei közül”) mindenkin hangosan röhögtem aki megfigyelésről beszélt. Ez 2000-ben volt. Ma majdnem biztos vagyok benne. De sebaj, nekem úgy sincs időm naplót vezetni, a fiúk legalább leírják. És ha dolgozunk akkor scolile o sa dea randament. És Rudolf Petru elmehet valahová. A SRI-re van irányítva a link a nevén, no de miért pont a csángó úgy kapcsán szól ez is hozzá…
Iasi-tól eltérően Bákóban megvolt a fordítójuk, a mai napig ott dolgozik.
Üdv.
Hegyeli Attila